A lelki sebeket a röntgen nem mutatja ki

A VIDOR Fesztivál közönsége a nagyszínpadon láthatta Szinetár Dóra életrajzi stand-upját, melyben a színésznő kiáll a nézők elé, és elmeséli az életét. Nem úgy, ahogy mások megírták, hanem úgy, ahogy ő élte meg a sikereket, kudarcokat, örömöket, traumákat. Kicsit korán kezdett mindent: 11 évesen több ezer néző előtt énekelt Szegeden, 14 évesen popsztár volt, akit egy ország imádott, 19 évesen pedig már feleség és édesanya. Három és fél évtizede énekel és játszik a színpadon, és bár legtöbbször a „szép lány” szerepét osztották rá, a lelke mélyén mindig Fiona szeretett volna lenni a Shrekből. 
Az Egy életem című előadásban nevet azokon a hülyeségeken, amiket csinált, vagy amik megtörténtek vele, s együtt nevet vele a közönség is. Az interjúban, amit lapunknak adott, nemcsak arról esett szó, hogy miért szerette volna ezeket a történeteket és érzéseket megosztani a nagyközönséggel, de a bulvárlapok felelősségéről és a közösségi médiát elárasztó verbális erőszakról is beszélgettünk. 

Érdekesebb, izgalmasabb

– Azért voltam lelkes, amikor annak idején Lévai Balázs megkeresett az ötlettel, hogy írjunk az életemből egy stand-up estet, mert sok olyan dolog történt velem, és sok olyan érzés van bennem, ami még azokhoz sem feltétlenül jutott el, akik közel állnak hozzám. És nem azért, mert titkolózós vagyok, hanem mert az embernek nincs mindig lehetősége arra, hogy elmeséljen belső megéléseket. Mindenkinek vannak olyan történetei, amelyekről úgy gondolja, hogy másokra is tartoznak, és vannak olyanok is, amiket nem szeret sem elemezni, sem elmesélni. Ezzel én is így vagyok, éppen ezért ebben az előadásban azokra a történetekre koncentrálok, amiket mindenképpen szeretnék megosztani a közönséggel, de ezek nem feltétlenül azok, amiket a különböző bulvárlapok az elmúlt évtizedekben megírtak rólam. Sokkal érdekesebb, izgalmasabb és összetettebb sztorik voltak az életemben annál, mint ami az újságokat érdekelte: ezekről mesélek ezen az esten. Egyébként pedig nem amiatt hallgatták el ezen történeteket a lapok, mert eltitkoltam őket, hanem mert az újságolvasók nagy része csak a felszínt akarja kapargatni mások életével kapcsolatban – bizonyos médiumoknak elképesztő a felelősségük abban, hogy az emberek ennyire elzüllöttek agyilag. – Azt mondta nekem az egyik legnagyobb, elsők között elindult bulvárújság főszerkesztője, hogy az embereket két dolog érdekli: a mennyei boldogság és a sorskatasztrófa, a kettő között viszont semmi. Azt gondolom, ebben a formában ez nem igaz, mert egyrészt maguk a bulvárlapok tolták ki ennyire az ingerküszöböt, másrészt pedig a média egyik feladata éppen az lenne, hogy bemutassa: az emberek számára sokszor olyan apróságok jelentik a földöntúli boldogságot vagy akár a sorstragédiát, amikről nem is gondoljuk, hogy fontosak. Amit és ahogyan ezen az esten elmesélek, egy bulvárújságnak nem lenne érdekes, ám a nézőknek igen: megértik, hogy számomra mi miért volt fontos, és ez vezet el a katarzishoz – fogalmazott Szinetár Dóra, akitől megtudtuk: olyan érzéseket is megfogalmaz az előadásban, amivel még sok barátját, ismerősét is meglepte. 

Híres emberek híres gyereke

– Mesélek például arról, milyen érzés volt 34 évesen, életemben először azzal szembesülni külföldön, hogy az utcán azért néznek meg, mert nő vagyok, nem pedig azért, mert ismernek a médiából. Mindig nagyon szép pillanata az estnek, amikor ezen a nézők elgondolkodnak. Soha senki nem gondol bele, hogy engem a születésemtől szinte mindenki ismert: először én voltam a híres emberek gyereke, majd a híres emberek híres gyereke – Szinetár Dóra szülei Szinetár Miklós Kossuth-díjas rendező és Hámori Ildikó Kossuth-díjas színésznő, a szerk. 
– Amikor én voltam gyerek, a magyar újságírás még nem itt tartott, kislányként, majd még kamaszként is büszke voltam arra, hogy bekerültem az újságba. Akkor kezdtek el megjelenni azok a lapok, amelyekben az ember már nem szeretett volna szerepelni, amikor fiatal felnőtt lettem, így nem élhettem meg olyan életpillanatot, amikor átgondolhattam volna: szeretném-e ezt, vagy sem. Akik ma vannak hasonló helyzetben, dönthetnek úgy, hogy ebből kimaradnak, én viszont, mire észbe kaptam, már nyakig benne voltam – mondta Szinetár Dóra, aki számára az est egy terápia, a problémáit ugyanis azzal tudja feldolgozni, ha beszél róluk. 

Az előadás: terápia

– Az egész stand-up erre épült: én különböző szakemberekhez jártam beszélgetni, akikben az a közös, hogy nagyon szerették, ha ott voltam náluk, mert jól szórakoztak a történeteimen. Ami persze furcsa, mert a legnagyobb problémáimmal fordultam hozzájuk, ők viszont könnyesre röhögték magukat. – De nem azért, mert maga a probléma vicces volt, hanem mert szürreálisan és ironikusan tudok mesélni arról, ami nem volt jó az életemben – ez az előadás sava-borsa. Amikor Lévai Balázzsal elkezdtük szerkeszteni az estet, már az első pillanatban elmondtam: nem szeretnék felszínes nevettetést. Egyrészt azért, mert nekem az kevés, másrészt pedig nem szeretném az életem fontos történéseit arra használni, hogy emberek röhögjenek, hiszen ezek mély és sokszor nagyon fájdalmas történetek. Ám az, ahogy ezekről beszélek, rendkívül vicces, így a nézők jól szórakoznak, velem együtt egyébként, mert mindezt én már feldolgoztam – mesélte lapunknak Szinetár Dóra, aki az évek hosszú során megtapasztalta, milyen károkat okoznak a bulvárlapokban megjelenő ferdítések, hazugságok és az online térben egyre gyakoribb verbális erőszak. Több nyilvános fórumon is hangot adott már a véleményének, és úgy véli, a verbalitás hatását annak ellenére sem vesszük elég komolyan, hogy lassan a fél életünket az online térben töltjük. Azt javasolja, állítsuk egymással párhuzamba a fizikális és a verbális bántalmazást, és így talán átérezzük ennek a súlyát. 

Virtuális pofonok

– Vajon milyen testi bántalmazásnak felel meg például az a kijelentés, hogy „te szemét ribanc”? Szerintem ez olyan, mintha valaki odajönne hozzám az utcán, és erősen pofon vágna. Az egyik kolléganőmnek valaki azt írta: „dögölj meg a gyerekeddel együtt” – ez felér azzal, ha valaki teljes erővel gyomorszájon rúg: ettől nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket is lehet szerezni, és ennek megvannak a büntetési tételei. Ma már talán mindenki számára egyértelmű, hogy a fizikai bántalmazás nem elfogadható. De mikor fogunk eljutni oda, hogy a verbális bántalmazást is büntetik? 
– Jogilag ez azért nehéz, mert a lelki következményekről nem lehet orvosi látleletet készíteni, a röntgen nem mutatja ki, hogy én meddig cipelem magammal azokat a mondatokat, amiket a kommentszekciótól kapok. A pszichológus vagy a pszichiáter tudna erről papírt adni, de annak nincs ereje a bíróságon. Nem tudom, mi az oka annak, hogy az emberek úgy viselkednek a közösségi térben, mint az állatok: feljogosítva érzik magukat arra, hogy valakihez odamenjenek az online térben, és virtuálisan ugyan, de leköpjék vagy hasba rúgják. Ki az a felnőtt ember 2024-ben Európában, aki azt gondolja, hogy neki ehhez joga van? Jó lenne készíteni egy animációs filmet arról, mi történne, ha a virtualitás hirtelen megszűnne, és utat törne magának az emberekben felhalmozódott agresszió és gátlástalanság. Idegen emberek mennének oda egymáshoz az utcán, üvöltöznének, és akinek valami miatt nem tetszik a másik, hasba rúgná, megpofozná. Szerintem, ha ezt a képet látnák maguk előtt az emberek, megijednének, hogy itt tartunk. Pedig már itt tartunk!