A mosolya semmit sem változott

A keddi Keletben megjelent egy 1960-ban készült fotó, a beküldője Lupsa Józsefné, a képen egy hat-nyolc éves forma kislány. Szőke haja két copfba fonva, egy széken ül, a kezében pedig a Kelet-Magyarország.

Felhívásunkban azt kértük, hogy a fotón szereplő egykori kislány keressen meg bennünket, mert kíváncsiak vagyunk az életére: szeretnénk tudni, mi történt vele azóta, hogy a kép elkészült. És bár nem is reméltük, de már aznap délután csörgött a telefon, a túlsó végén pedig Gál Katalin jelentkezett.

– Igen, én vagyok a képen, engem keresnek – nevetett bele a telefonba a Kótajban élő Fekete Lászlóné, és gyorsan hozzátette, kedden dél­előtt nagyon sok rokona és ismerőse hívta: látták a fényképét az újságban, és mindegyikőjük azt mondta, feltétlenül jelentkezzen, ő pedig, bár nem szeret szerepelni, megfogadta a tanácsukat.

Akkor még olvasni sem tudott

Az egykori kislány azóta édesanya, majd nagymama lett, az élete pedig szívszorító és vidám eseményekben egyaránt bővelkedett.

– Aki tősgyökeres kótaji, biztosan ismerte a szüleimet, Bandi bácsit és Anna nénit – édesanyám az iskolában volt hivatalsegéd, 18 éves koromig mi az iskola udvarán lévő házban laktunk. Annak idején minden tavasszal kijött Kótajba egy idős bácsi, hogy lefotózza a ballagókat, és amikor 1960-ban a faluban járt, engem is lefényképezett.

Nem voltam még hatéves, olvasni sem tudtam, csak a kezembe adták a Kelet-Magyarországot,

ami mindig is az életünk része volt.

– Hárman voltunk testvérek, a bátyám korán meghalt, a nővéremet nagyon hirtelen, 63 éves korában vesztettük el – annak idején ő küldte be a fotót a szerkesztőségbe, őt biztosan ismerik az olvasók. Ő volt Lupsa Józsefné Gál Mária, akinek több verseskötete is megjelent. Én ruházati eladó lettem, de éreztem, hogy ez nekem kevés.

Esti tagozaton leérettségiztem, és levelezőn elvégeztem a tanárképző főiskolán az óvónő szakot úgy, hogy akkor már feleség és anya voltam: a férjemmel két gyereket neveltünk fel.

A hite és a családja segítette

– Huszonkilenc évig dolgoztam a helyi óvodában, és imádtam a hivatásomat, imádtam a gyerekeket – álmomban most is sokszor az oviban vagyok. De 55 évesen elküldtek, és mélypontra kerültem.

A hitem és a családom szeretete segített abban, hogy sikerült talpra állnom, minden egyes nap elmondtam magamnak: szedd össze magad, Kati! A református szeretetszolgálatnál lettem házi gondozó, majd sérült gyerekekkel foglalkoztam, és még ráhúztam másfél évet, azóta pedig élvezem a nyugdíjaséletet.

Rúgják a bőrt

– Három unokánk van, nagyon büszkék vagyunk rájuk. A lányunokánk Németországban dolgozik, de hamarosan végleg hazaköltözik, a fiúk pedig fociznak: az egyikük a Diósgyőr, másikuk a Szpari utánpótlásában játszik – mesélte Kati néni, aki elárulta, bár a férje fociedző volt, sőt a fia és a veje is rúgta a bőrt, ő annyira nem szereti a focit.

Természetesen a fia minden meccsén ott voltak, ahogy az unokákat is gyakran megnézik.

Tartalmasan telnek a mindennapjai, és amikor csak lehet, a gyerekeikkel, az unokáikkal tölti az időt. Ha pedig megjelenik a hatvan évvel ezelőtti fotója a Kelet-Magyarországban, egész nap csak kapkodja a telefonokat...

SZA