Magyarnak lenni komoly felelősség

Kicsit más volt az este címmel adott ünnepi műsort kedd délután Tiszalökön az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója jegyében Buzogány Béla Színháza. A társulat névadóját, a mátészalkai Szentpétery Zsigmond Kulturális Központ és Színház igazgatóját kérdeztük arról, milyen szempontok alapján állította össze a műsort, számára mit jelent a forradalom, valamint mit üzen az utókornak 1956. 
– Nemzeti ünnepeink alkalmával évtizedek óta ahhoz az örömteli lehetőséghez jutok, hogy a színházam művészeivel újra és újra megfogalmazhatom – elsősorban vármegyebeli nézőinknek – , hogy magyarnak lenni igenis jó. Számomra ugyanakkor kétségtelen, hogy magyarnak lenni komoly felelősség. Ma egy olyan világ zakatol a fülünkbe, a lelkünkbe, amely eltörölné a nemzeti jellegzetességeket, kioltaná a népekből saját kultúrájukat, és ezzel a különböző nációkat beolvasztaná egy nagy semmitmondó, szörnyűséges egyenmasszába. Ott aztán nincs szabadság, csak modern kori rabszolgaság. Nos, október 22-én délután Tiszalökön fogunk mindezekről beszélni, énekelni, mozdulni – kezdte válaszát Buzogány Béla. 

Táplálják a gyökeret

– Az általam rendezett nemzeti előadások sohasem oktatnak, az az iskolák dolga, hanem élményt nyújtanak a befogadó publikum részére. Nem tartunk sem irodalom-, sem történelemórát. Az előadásnak nincs is szó szerinti története, hanem hangulatok, szavak, dallamok és cselekvések tevődnek egymásra, egyedi, artisztikus logika szerint. Színpadi megnyilvánulásaink remélhetően erősítik polgártársainkban azt a felismerést, miszerint ha hőseinkre – kiknek csontja a talpunk alatt, lelki öröksége vérünkben bizsereg – áhítattal emlékezünk, akkor bizony tápláljuk azt a bizonyos gyökeret, ami nélkül sem jelenünk, sem jövőnk nincs, nem lehet. És van még valami, amit hűen szolgálunk az előadásban. Ez pedig elapadhatatlan energiaforrásunk a legvészesebb időkben is, „túlélőkészletünk”, a hit. Mégpedig az Istenbe vetett hit. 

Hazafiság és hazaszeretet

– Esetemben a nemzeti ünnep rendezése nem valami kipipálandó tevékenység. Társulatom és jómagam is ilyen és hasonló előadásokkal rójuk le őszinte tiszteletünket elődeink csodálatossága, nemzetmegtartó tevékenysége előtt. Szóval nem azért öltözünk díszbe, mert valaki kötelezne erre bennünket. Bár sajnos manapság némileg patetikusnak hangzik, amit mondok, de hazafiságból és hazaszeretetből játszunk nemzeti ünnepeinken. Tesszük azzal a reménnyel, hogy egyre többen lesznek olyanok, akik nem „kirendeltségből” nézik meg előadásainkat, hanem azért, mert tudják, hogy kapnak egy falatnyi olyat, amitől fellángolnak vérköreik, és valami különleges büszkeséggel, összetartozás-érzéssel gazdagodnak – magyarázta a színházi szakember. 
– A mostani előadásunk címe: Kicsit más volt az este. Egy este, amikor eljön a fekete autó, és elviszi az egyik férfi családtagot. A fekete bőrkabátosok nem indokolnak, viszik nagyapát. Ki tudja, visszajön-e? Személyes emlékeim nincsenek ’56-ról, de nem csupán tanulmányaimból tudom, hogy milyen borzalmasak voltak azok az évek, amikor Rákosi Mátyás Magyarország teljhatalmú ura volt. Állandó rettegés és félelem. Fiatal koromat (most 61 éves vagyok) Székelyföldön éltem, abban a Romániában, ahol alaposan megismerhettem Ceausescu 80-as évekbeli kommunista diktatúráját. Nem sokban különbözött tőle Rákosi, hacsak abban nem, hogy több embert öletett meg – emlékezett vissza a múltra Buzogány Béla. 

Ma ki halna meg a hazáért?

– A színházam művészeinek zöme 40 év körüli alkotó, akik éppen most vennék át generációmtól a nemzeti stafétabotot. Tudom, hogy magyarul fognak beszélni az ő unokáik is. Ez megnyugtat. Még akkor is, ha a minap egy szalagavató ünnepségen a 150 végzős diákból csak néhányan énekelték a Himnuszt. Még csak nem is tátogtak. A szüleik sem. Szomorú voltam, ahogyan néztem ezeket a szép, magyar ifjakat, de még nagyobb elkötelezettséggel ugrottam neki a szabadságharc emlékére összeállított előadás megrendezésének. Azt hiszem, ennyit tehetek. Végzem a dolgomat… 
– Ma ki halna meg a magyar hazáért? Ezt a kérdést tettem fel a próbák elején. Némán néztünk egymásra. Na, barátaim, ez a különbség az ötvenhatosok és miközöttünk. Ők az életüket áldozták a magyar szabadságért. Vajon meghoznánk-e mi is ezt az áldozatot? Ezen erősen gondolkozzatok el! – mondtam. A szégyenkező csend ordított a színpadon...