Példaértékű gesztus az új emlékmű

Példaértékű gesztus az új emlékmű. Így fogalmazott dr. Toronyi Zsuzsanna, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár főigazgatója, aki gyakran megfordul vármegyénkben. Áprilisban Nagykállóban részt vett és beszédet mondott egy holokauszt-emléknapi rendezvényen, a közelmúltban pedig Nyíregyházán a Görögkatolikus Múzeumban nyitott meg egy kiállítást. A Csillag a házon, csillag a kabáton című vándorkiállítás megnyitása után válaszolt szerkesztőségünk kérdéseire is. 
 

Példaértékű gesztus: kiemeli Nyíregyházát

Hogy lesz valaki a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatója? 
A gyermekkori álmom valósult meg, hogy az intézmény vezetője lehettem. Örökségtanulmányokat folytattam, ezt akkoriban még levéltárosi és muzeológusi képzésnek nevezték. Mint ismert, hazánkban a rendszerváltást követően kapták vissza az egyházak a gyűjteményeiket, a megelőző időszakban nagyon kapacitáshiányosan működtek ezek a gyűjtemények. A Zsidó Múzeum gyűjteményét nem államosították, de ránk is jellemző volt a kapacitás- és a szakemberhiány. Úgyhogy én tulajdonképpen már egyetemista koromban elkezdtem ott dolgozni. Közel két évtizedes munka után 2014-ben megbíztak a múzeum és a levéltár vezetésével. Természetesen nekem is erős kötődésem van a zsidósághoz. 
Rendszeresen eljön ide a vármegyébe. Miért érzi fontosnak, hogy részt vegyen ezeken a vidéki rendezvényeken? 
A Magyar Királyság, illetve Magyarország egész területén éltek zsidó közösségek. A II. világháborút megelőzően több mint 600 zsinagóga volt Magyarországon. Nekünk valamilyen módon felelősségünk, hogy foglalkozzunk a zsidóság múltjával, hagyományaival, valamint hogy kapcsolatban legyünk a jelenleg is működő közösségekkel. Azokkal, akik – akár mondhatjuk úgy is – őrzik a lángot vidéken, de azokkal is szeretnénk kapcsolatban lenni, akik esetleg úgy ápolják az egykori hitközség emlékét, hogy már nem is létezik zsidó közösség. Azt gondolom, a kapcsolattartás mindenképpen egyrészt egy nagyon fontos kötelezettségünk, másrészt pedig lelkileg, mentálisan és szakmailag is nagyon fontos a folyamatos találkozás a gyűjteményünk érdekében. 
A holokauszt után nyolcvan évvel van-e még mit gyűjteniük, van-e még mit csinálniuk? 
Mindig van mit csinálnunk, mert mindig máshogy gondolunk az örökségre, mindig mást érzünk fontosnak. Most olyan dolgokat tudunk esetleg gyűjteni, amiket lehet, hogy ötven évvel ezelőtt nem gyűjtöttek be. Nagyon fontos, hogy dokumentáljuk a kortárs világot, annak a forrásait is össze kell gyűjtenünk. Ugyanakkor meg kell hogy mondjam, az elmúlt 80-100 évnek a dokumentumanyagai, a tárgyai nagyon sok esetben vidéken még most is feltáratlanul lappanganak. 
Vesznek át családi örökségeket, hagyatékokat is? 
Rengeteg hagyatéki felajánlást kapunk, s ennek kettős oka van. Egyrészt az, hogy a családtagok, a rokonok gyarapítani szeretnék a gyűjteményt, másrészt nagyon gyakran kegyeleti okból helyezik el a mi intézményünkben például a nagymama imakönyvét. Az imakönyvnek a műtárgyértéke csekély, de nem szeretnék, hogy elkallódjon. Az egyházi gyűjtemények a hasonló felajánlásoknak köszönhetően nem pusztán gyűjtemények, hanem annak a közösségnek egyfajta szellemi központjaivá is válnak, de azt hiszem, hogy a lelki nyugalmukat is nagyon sokszor ezekben a kulturális intézményekben találják meg azok, akik a közösséghez tartoznak. 
Vajon mit jelentenek az utókor számára a holokausztmegemlékezések? 
Kettős érzés viaskodik az emberben: a fájdalom és az előretekintés. Én azért érzem ma különösen jól magam, mert nem pusztán arról beszélünk, hogy mit vesztettünk, hanem mert a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola egy olyan gesztust tett, ami példaértékű. A főiskola vezetői felvállalták: mivel az intézmény épülete egy olyan területen áll, ahol valaha zsidó családok éltek, ezeknek a családoknak az emlékét őrizni és tisztelni kell. Én ilyet Magyarországon még nem láttam, és roppant előremutatónak gondolom. Egyébként a műfaj ismert, elsősorban Észak-Amerikában meg azokon a területeken, ahol gyarmatosító intézmények alakultak ki. Ott újabban szokás az eredeti őslakos kultúráknak a tiszteletét valamilyen módon kifejezni. Nyilván ez Magyarországon, Nyíregyházán a volt zsidó negyednek a telkén egész más kontextusban jelenik meg, de az alapgondolat ugyanaz, és én ezt egy nagyon szép gondolatnak érzem, és nagyon örülök, hogy tulajdonképpen ez az emléktábla, ami most oda kikerült, ez önmagában hordoz sok egyéb szimbolika mellett egy olyan mezuzának nevezett elemet is, ami a zsidó lakásoknak az ajtófélfáját díszítette. Azt gondolom, hogy ez mindenképpen egy olyan előremutató gesztus, ami kiemeli Nyíregyházát a magyar holokausztmegemlékezések sorából. Annak pedig külön örülök, hogy idehozhattuk ezt a kiállítást, hiszen így egy kicsit személyesebbé tudjuk tenni az emlékezést, arcot tudunk adni az áldozatoknak, és ezzel nagyobb érzelmi élményt tudunk nyújtani, mintha pusztán csak egy beszédet hallgattunk volna meg.