Mária Terézia krajcárjával kezdődött minden

Mária Terézia krajcárjával kezdődött az a hosszú út, ami életmű-díjhoz vezetett. Életműdíjat vehetett át ugyanis a közelmúltban a Tájházak és Szabadtéri Múzeumok Szövetségétől Kovács Géza közművelődés-szervező, a Tiszadadai Tájház vezetője. A szövetség a kitüntetéssel az elmúlt két évtizedben végzett sokoldalú és fáradhatatlan közművelődési, kulturális és közösségszervező munkát ismerte el.

Mária Terézia karcárjával kezdődött a gyűjtőszenvedély 

Hogyan született meg a tájháza gondolata?

– Már fiatal koromtól kezdve szerettem volna azt, hogy az általam összegyűjtött régiségek ne csak az enyémek lehessenek, hanem mindenkié, s nagyon szeretem volna, hogy az én falumnak legyen egy múzeuma, vagy legalábbis egy helytörténeti gyűjteménye. Ezért igyekeztem megmenteni minden olyan tárgyat, ami Tiszadada életével kapcsolatos. Az álmomból végül valóság lett, mert 2000-ben üresen maradt az épület, ami száz éven keresztül óvodaként, illetve iskolaként szolgálta a falut. Az épületet az önkormányzat felújította, és 2003-ban megnyílt benne a Tiszadadai Tájház, ami otthonul szolgálhatott volna egy helytörténeti gyűjteménynek. Az önkormányzatnak volt tehát egy épülete, de nem volt kiállítási anyaga, nekem meg voltak régi tárgyaim, de nem rendelkeztem épülettel. Mondhatnám, hogy a szerencsés véletlennek köszönhetően egymásra találtunk, felajánlottam a településnek a gyűjteményemet.

Mikor jött maga a gondolat, hogy valamit elkezd gyűjteni. Mi késztette erre?

– Minden azzal kezdődött, hogy 1994-ben vagy 1995-ben, úgy másodikos szakmunkás koromban Nyíregyházára jártam a Sipkay Barna vendéglátóipari iskolába pincér szakra. Mint minden fiatal srácot, engem is érdekeltek a régmúlt emlékei, és miután a nyári gyakorlat letelt, a nagyszülők 1940-es évek elején épült házának a padlásán kutakodtam, és egy ócska csavarokkal teli kosárnak az alján találtam egy Mária Terézia korabeli, 1762-ből származó egy krajcárost. Akkor velem megfordult a világ, és onnantól kezdődően mindent meg akartam menteni. Nem csak egy érmét, de mindent. Ezzel az egy érmével indult el a gyűjtés, ami aztán jól kinőtte magát. Amikor a falubeliek megtudták, hogy milyen tárgyakat gyűjtök, akkor ők is nagyon sok tárgyat adtak be a tájházba, és egyre gyarapodott, gazdagodott az a gyűjtemény, aminek csodájára most már elég sok helyről eljönnek az emberek.

Ajánlottak fel hagyatékokat is?

– Eleinte – talán fogalmazhatunk úgy – mindenki igyekezett megszabadulni a felesleges lomtól. Nem szeretem ezt a szót használni, mert számomra csúnya szó, hiszen a már használaton kívüli tárgyak, amik halmozódtak a fészerben vagy a padláson nagyon értékesek. Ahogy telt az idő, egyre inkább az fordult elő, hogy az örökösök az ingatlan eladása előtt megkerestek, hogy menjek el, nézzem meg, mi az, amit el tudok helyezni a tájházban. A helytörténeti gyűjtemény növekedett, az örökösök pedig megnyugodtak, hogy a szüleik vagy nagyszüleik emléke megőrződik örökre.

Ezek szerint folyamatosan fejlődik a gyűjtemény, mindig jönnek újabb tárgyak, újabb emlékek, esetleg okiratok?

– Igen, nyugodtan beszélhetünk folyamatos fejlődésről, hiszen talán nincs is olyan nap, de olyan hét biztos nincs, hogy ne bővülne ez a gyűjtemény. S ami roppant érdekes, még mind a mai napig lehet találni az 1800-as évek elejéről származó használati tárgyakat is. A keletkezés idejét onnan lehet tudni, hogy annak idején nagyon sok használati tárgyra rávésték az évszámot, amikor készítették. A múlt héten egy mángorló került a gyűjteménybe 1831-ből.

A tájház nem csak a helytörténeti gyűjteménynek ad otthont, de számos más rendezvénynek is a színhelye.

– Igen, ez valóban így van, de talán természetes is, 450 négyzetméter hasznos alapterületű helyről beszélünk. A helytörténeti gyűjteménynek csupán egy szoba ad helyet. Az épület első termében található a lakossági kiszolgáló pont, illetve a felnőtt könyvtár, a második terem pedig az időszakos kiállításoknak a színhelye, illetve ott tartunk meg számos közösségi programot, ott találkoznak többek között az éremgyűjtő szakkör, a bélyeggyűjtő szakkör, a kézimunka szakkör tagjai.

Milyen időszakos kiállításokra kell gondolnunk?

– Igyekszem elsősorban olyan kiállításokat szervezni, amelyek a településhez, a település történetéhez, múltjához, jelenéhez köthetőek, de nyitottak vagyunk arra is, hogy számos művészeti ágban és számos témában szervezzünk bemutatókat. Most éppen a 24. Holló László Nemzetközi Festőtábor résztvevőinek a kiállítását lehet megtekinteni. Ez immár a 154. időszakos kiállításunk 2003 óta.

Ha már említette a Holló László kiállítást. A beszélgetésünk előtt nem sokkal emlékezett a település Till Aran szobrászművészre. Ön mondta az ünnepi beszédet, utána pedig tárlatvezetést is tartott az emlékházban. Úgy tűnik, hogy egy közművelődés-szervező tulajdonképpen polihisztor, akinek értenie kell mindenhez, úgy a régiségekhez, a történelemhez, mint a képzőművészethez vagy akár a népművészethez...

- Én azt gondolom, hogy az embernek sokoldalúnak kell lennie, főleg egy kistelepülésen. Ha egyedül végezzük a művelődés-szervező munkát, akkor sok mindenben járatosnak kell lennünk. Hiszem és vallom, ha az ember sokrétű, sokoldalú tevékenységet folytat, amik ráadásul érdekes tevékenységek is, mindarra az emberek sokkal szívesebben kíváncsiak, mintha valaki valamit nagyon jól csinálna. Az emberek szívesebben keresik annak az embernek a társaságát, aki sokoldalú, sokrétű, vagy ahogy mondani szoktuk, aki polihisztor. Valaki azt mondta egyszer a tevékenységeimre, a sokoldalúságomra, hogy reneszánsz típusú ember vagyok, s talán egy kicsit igaza is volt.

Ha már a sokoldalúságról beszélünk: ha jól tudom, programokat szervez a tájházban gyermekeknek, és fogad turistacsoportokat is.

– Ha jól emlékszem, Tiszadadát 2003-2004 körül fedezték fel a turistacsoportok, és mivel igény volt rá, kidolgoztunk olyan programokat, amelyek minden korosztály számára minden időben és minden évszakban, de nyugodtan mondhatom, hogy minden napszakban is igénybe vehetők voltak. Ötféle túrát ajánlunk a turistacsoportoknak. Ezek között van például X-aktatúra, Kincskereső túra, általános helytörténeti túra, irodalmi túra, és mindezeket meg lehet valósítani gyalogszerrel, kerékpárral, görkorcsolyával, nordic walking üzemmódban, kinek mihez van kedve. Talán 2015 körül jutottunk el odáig, hogy a településen már nem csak néznivaló van, hanem lehet különböző helyeken étkezni is, lehet megszállni is, vagyis akik kíváncsiak Tiszadadára és a környékére, nyugodtan el tudnak tölteni 24, de meg merem kockáztatni, akár 48 tartalmas órát is.

A felsorolt programokat még hadd bővítsem ki: az ön ötlete volt a koronavírus-járvány idején a vitrinkiállítás, az ablakgaléria, a Kódot keres a család című program. Honnan jönnek ezek az ötletek?

– Az embernek tornáztatni kell az agyát, hogy mi lehet az, ami minden időben kivitelezhető, mi lehet az, ami elfogadható, és mi lehet az, amit szívesen csinálnak az emberek. Sokszor szoktam azt mondani, hogy nem csak a szervező oldalról kell nézni a dolgokat, hanem a résztvevő oldaláról is, és igyekszem követni a trendeket. Igyekszem – manapság azt szokták mondani – újragondolni, újratervezni a dolgokat. Újragondolni azokat a dolgokat, amik már beváltak, de azért igyekszem hozzátenni valami különlegességet, amitől egyedivé válik a program.

Említette már, hogy gyűjtötte a régi pénzeket. Mellette azonban még gyűjt cukorkás zacskókat, gyűjti a Robinson Crusoe című könyv különböző kiadásait, gyűjti még buszjegyeket is. Honnan van ez a gyűjtőszenvedély? Nem mondják azt az emberek, hogy Géza az egy ,,bogaras" ember…

– Igen, szokták mondani, de én ezt teljesen pozitív dolognak veszem, hiszen szerintem nincs is olyan ember, aki ne rajongana valamiért, ne szeretne valamit. Egyikünk a sportot szereti, a másik az irodalmat kedveli, de mindenkinek teremt a Jóisten valami olyat az életében, amivel egy kicsit ki tud lépni a mókuskerékből. Az embernek kell találnia valami olyan hobbit, vagy akár hobbikat, amivel vagy amikkel ki tud lépni a mókuskerékből és amivel egy kicsit formálni tudja nemcsak önmagát, de a világot is. A gyűjtő - én legalábbis magamból indulok ki, szeret rendszerezni. A gyűjtő állandóan rendszerez. A gyűjtő állandóan a tökéletességre törekszik. A gyűjtő igyekszik megszerezni bármilyen olyan dolgot, ami a gyűjteményéből hiányzik, és tulajdonképpen a megszerzés öröme, a helyretétel, az egységnek a meglátása az, ami örömet okoz. És ha az ember sokat szeret foglalkozni a gyűjtéssel, teljesen mindegy, hogy az érme, bélyeg, régi tárgy vagy kávéházi cukor vagy akár beszéltünk a Robinson Crusoe könyvekről, ez mind-mind olyan dolog, ami ha örömmel tölt el, akkor teljesen mindegy, hogy 1 forintba kerül, vagy 100 forintba. Vezetek egy gyermek és egy felnőtt éremgyűjtő szakkört is. A gyerekek mindig arra kíváncsiak, hogy mennyit ér az a pénz, ami a gyűjteményükben van. Erre azt szoktam mondani: teljesen mindegy, hogy mennyit ér az a pénz, az a fontos, hogy ha szerettek vele foglalkozni, és nektek örömet szerez az, amit csináltok, akkor teljesen mindegy, mennyit ér. Az a fontos, hogy az örömötöket megtaláljátok benne.

Ez a gyűjtőmunka ez sohasem ér véget, az ember élete végéig mindig gyűjt valamit...

- Ez a szép ebben, hogy akár a kávéházi cukrokban, akár a bélyegekben, akár a 20.-21. század forgalmi érméiben, ennek sosincs vége. És talán ez élteti és motiválja is a gyűjtőt, hogy egy olyan korszakkal foglalkozik, amely mindig ad újabb témát, újabb lehetőséget, és nyugodtan mondhatjuk, hogy életünk végéig kitart.

Van olyan, hogy kedvenc hobbi? Vagy mindegyik egyenrangú?

– Úgy vagyok ezzel, mint az apuka vagy az anyuka egy sokgyermekes családban. Ha a szülőknek mondjuk van hat gyerekük, hát melyiket szeretik jobban? Mindegyiket egyformán szeretik. De talán ha mégis ki kell ragadnom egyet a hobbik közül, akkor a legkedvesebbnek a XX. század forgalmi pénzeit említeném.

Olvasóinkban biztos felvetődik a kérdés, hogy hogy kezd valaki gyűjteni kávéházi cukrokat vagy Robinson Crusoe könyveket?

– Hadd kezdjem a Robinson Crusoe könyvekkel. Amikor barátaim, ismerőseim meglátják a most már lassan 100 darabos magyar és külföldi különböző korokból származó Robinson Crusoe könyveimet, akkor fel szokták tenni orruk alatt egy kis kaján mosollyal a kérdést, hogy mindegyik ugyanarról szól? Hát nem, nem mindegyik szól ugyanarról, bár az alaptörténet mindenhol ugyanaz, de ahány fordítás és ahány kor és ahány célcsoport, akik részére fordították, az bizony annyiféle történet. Ugye nem is hinnénk azt, hogy Robinson Crusoe a szigeten töltött évei alatt hány hektár burgonyát termesztett, vagy mennyi lámát lőtt vacsorára, hiszen a területen nemhogy burgonyát nem lehetett termeszteni, de lámával meg végképp nem lehetett találkozni. Éppen ezért bármennyi fordítás, annyi különböző történet van, és én valahányszor megszerzek egy újabb könyvet, én annyiszor utazom el erre a szigetre, és annyiszor fedezem fel azt a szigetet újabb és újabb szempontból. A kávéházi cukorka pedig szintén egy érdekes dolog. Nem akartam én sose kávéházi cukrot gyűjteni, csak az unokaöcsém jó néhány évvel ezelőtt kitalálta, hogy neki nagyon tetszenek a kávéházi cukortasakok, és hogy szerezzek már neki különböző helyekről, amerre járok. Szerezgettem neki, a plusz darabokat pedig mindig eltettem magamnak. Aztán arra jöttem rá, hogy én is szerelmes lettem a cukrokba, én is cukorgyűjtő lettem. S akik megtudták, hogy cukrokat gyűjtök, rendszeresen hoznak mind a mai napig. Sőt, nemcsak apró zacskóban hoznak cukrokat, hanem olykor kilós csomagolású cukorral is beállítanak hozzám, de én már sokszor megelégednék csak magával a cukornak a csomagolóanyagával is.

Tudjuk esetleg, hogy hány darabból áll ez a gyűjtemény?

– Úgy számolom, hogy olyan 11 ezer darab körül lehet a cukrok száma, amiket rendszereztem gyártók, típusok, csomagolások, kiszerelések szerint. De ha nem akarok nagyon elszabadulni a számokkal, akkor azt gondolom, durván 10 ezer darab körül van a gyűjtemény a világ minden részéből.

A beszélgetésünk nem lenne teljes, ha nem beszélgetnénk az irodalomról, a versírásról. Hogy jött ez a versírás gondolata?

– Nem akartam én sohasem költő lenni. Talán még nagyképűségnek is hangzana, hogyha én magamat költőnek nevezném, de hát tulajdonképpen nem adhatunk más nevet annak, hogyha valaki rendszeresen verset ír és néhány kis kötete megjelenik, az tulajdonképpen akkor is költő, ha nem tanulta ezt a mesterséget. Azt hiszem, 2012 körül lehetett, amikor egyszer az EKG alatt feküdtem, és mindenféle gondolatok motoszkáltak a fejemben. Jó sűrűn váltogatták egymást, ennek hatására a szívem is összevissza kalimpált. Amikor mondtam a háziorvosomnak, hogy nekem valami olyasmire lenne szükségem, ami ezt a sok gondolatot megszabadítja a fejemből, akkor ő erre azt mondta, hogy írjam ki magamból és megszabadulok tőlük. Hát tulajdonképpen ez a mondat volt az, ami elindított engem az írói pályán, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmazni, és amit kiírtam magamból, azokból sorok lettek. A sorok pedig rímelni kezdtek, és valahogy verseket vagy versszakokat alkottak, és abban az évben egy kis kötetet csináltam, vagy 20 példányt nyomtattam ki, és azoknak adtam, akik abban a lelkileg nehéz időszakban mellettem voltak. És mindazok, akik olvasták, azt mondták, hogy ne hagyjam abba. Hát én meg szót fogadtam, és azóta írok.

S azóta már megjelent 13 kiskötete, s átvehette a Cserhát József irodalmi díjat is.

– Igen, így van. Mindenféle elismerés az embernek tulajdonképpen, ha szabad így fogalmazni, egy löket. Egy löket, egy indítás, egy pozitív elismerés arra vonatkozóan, hogy jól csinálja azt a dolgot, amit csinál, s ösztönzi arra, hogy még jobban csinálja. A Cserhát Művészkörtől kapott Cserhát József-díj arra ösztönöz engem, hogy talán jó úton haladok az irodalomban, és hogy ezt az utat követnem kell. A 13 kiadvány tulajdonképpen kis házi kötet, amik magánkiadásban készültek el. Ötven-hatvan példány készült belőlük, amiket nagyon szívesen elajándékozok. Mivel a Jóisten nekem ezt a tudást vagy tehetséget ingyen adta, éppen ezért én is ingyen adom mindenkinek azt a néhány darab kis kötetet, mert azt gondolom, van benne számos olyan vers, ami kapaszkodót nyújthat. Nekem az írás nyújtott és nyújt kapaszkodót nagyon sokszor, és talán lesznek olyanok, akiknek ezeknek az írásoknak az olvasása is kapaszkodóként szolgál.

Van-e valamilyen álma a tájházzal, a helytörténeti gyűjteménnyel kapcsolatban?

– Elmondhatom magamról, hogy a munkám az életem és az életem a munkám. Úgy is fogalmazhatok, hogy a munkám a hobbim és a hobbim a munkám, ez mindegyik igaz. Nagyon-nagyon hálás vagyok a sorsnak azért, hogy olyan munkát végezhetek, amit szeretek csinálni, hogy olyan településen élhetek, ahol az emberek igénylik és szeretik ezt a tevékenységet.