Képernyő: Köznapi játékaink

Szemre s civilként vonzó nő néz szembe velem a képernyőről. Amolyan beszélgetős műsor egyik szereplője. Ő az, aki válaszol, akinek a kérdéseket felteszik. Ebből tehát tudnom kell, hogy fontos személyiség. Egy ilyen csevelyre nem hívnak meg ám akárkit. Kellő tisztelettel figyelem s hallgatom tehát. Boda István jegyzeteS báját megtoldva némi rokonszenvet is érzek iránta, mert mondatainak terebélyében az ország sorsa iránti aggódás jár-kél. Aztán karcosabb lesz a hangsúlya. Sőt, némi fölény és gőg kezdi beárnyékolni kopott és egyhangú igéinek jelenidejét. S jelzőiből is egyre merészebben settenkedik elő a politikai holállás. Kezdődik már - dünnyögöm magamban némi kajánsággal s az eszemadta mintha csak iróniámat akarná kigyúrni belőlem azt mondja, hogy ő mint szocialista igen csak elégedetlen a kormány teljesítményével. Szíve-joga s ebben még egyet is értünk, ám érv-készlete annyira fáradt és általános, hogy azt akár egy volt funkcionárius is mondhatná.

Az élénkít az egészen valamit, hogy példázatai szűkebb hazánk - Hajdú-Bihar - valamelyik községéhez kötődnek. Miként ő is lévén - sejthetően - ennek a körzetnek a képviselője. S ez mindjárt javít valamit az érdeklődésemen, ám fejtegetésein eléggé elképedek, amikor balcsapottját a regnáló kétharmad állcsúcsára helyezi: "az emberek, nem hülyék!"

Nem szivesen értelmezem a fenti kijelentés rejtjeleit, de mert tévéadásról lévén szó, jósokónkhoz eljut ez az immár közhellyé züllött általánosítás, csak felteszem magamnak a kérdést: miért is nem vagyunk mi hülyék, emberek? Még metaforikusan sem tudok vele mit kezdeni, viszont a költészet mindenre választ adó készletéből előbukkan, ami képileg rendít meg a meggondolatlan kijelentés ellentéteként. Így: "Az elnyomás csapatban károg, - élő szívre, mint dögre száll. - a földgolyón nyomor szivárog, - mint hülyék orcáján a nyál." Szóval csak csínján ezzel a minősítő jelzővel s még akkor is, ha aszerint nálunk karrier története van. Első fényjele a falfirkák tündéri hiresztelésével kezdődött, miszerint "Pistike hüje", majd folytatódott a Rákosi korszak nem éppen szimpatikus rendre esküdött testületének viccé kerekített "rangfokozásával": hülye, hülyébb rendőr! S némileg oldottabban, de még mindig ebben a témakörben: két marcona tizedes fiatal, szemrevaló autós-hölgyet állít le s vezényel az útpadkára. Szabálytalanság, bírság s a kárvallott védekezése sőt bizonygatása, hogy ő semmit nem vétett. S mivel minden szava kútba hajított kő, fizet majd a kormány mögé ül, de még visszakiabálja: vegyék tudomásul minden rendőr-vicc igaz!

S még mindig és továbbra is hazai vizeken: A bihari faluban a város-szépítők kopjafát állítanak a helység diktatúrát szenvedett áldozatainak. Az emlékoszlop már a helyén, a polgármester-asszony azonban szálkáskodik. A képviselőtestület nem arra a szövegre adott engedélyt, mint ami fába vészetett. Azon úgy szerepel, hogy a "kommunizmus áldozatai", az "okos gyülekezet" szerint, ha jól figyeltem csak sima áldozatok. S most megy a vita hogy így vagy úgy. A "szépészek" szerint marad a felirat, a konok faluvezér szerint, ha marad, megy a kopjafa. S ebben már van bírósági ítélet is mintegy nyomatékot adva annak a nagy felismerésnek, hogy "az emberek azért nem hülyék"!

Hétköznapi örömeink így teljesednek ki nap mint nap a csatornák segítségével, sőt közreműködésével. Nagy érzelmi távolságokat és különbségeket kénytelen tudomásul venni a sima parolis néző s ha nincs humora maga is úgy jár mint Khon bácsi; csak szaladgál a vallon meg a flamand tüntetők közt, s belga lévén nem tudja, hogy hova álljon. Jobb oldalra? Bal oldalra? Akkora köztük a távolság, hogy bejárni szinte képtelenség. Persze, hogy eszembe jutnak Tóth Árpád feljajduló sorai: "Ó, csillag mit sírsz? Messzebb te sem vagy, - Mint egymástól itt a földi szívek. - A Sziriusz van tőlem távolabb, - vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? " S ami még rosszabb: indulataink, sajnos most már nem csak a nyilvánosság média színpadán zajlanak. Mindennapjaink is ettől és így vérződnek ki. Reménytelenül és kibékíthetetlenül!

Boda István