Jegyzet: Követek itt, s ott

Vállalom az ódiumát: az Amerikai Egyesült Államokból érkező gesztusokat nem tudom fenntartás nélkül fogadni – Nyéki Zsolt jegyzete.

 Olyan szuperhatalom, amely hidegháborús ellenfele, a kommunista Szovjetunió legyűrése óta vindikálja magának a jogot, hogy a világ minden táján megmondja: ki jó vagy rossz, mi helyes vagy helytelen, ki barát, s ki ellenség. Ahogy éppen az érdekei diktálják, s diplomatái is ezt képviselik. Ez a gesztus viszont őszintének hat, és látva a megyeszékhelyen végzett munkát, az itt tett erőfeszítéseket, a megalapozottságot sem vitathatja senki. Az USA budapesti nagykövete, Eleni Tsakopoulos Kounalakis jó helyre hozta elismerését, s e döntése talán kicsit kifogja a szelet a huszártelepi próbálkozásokban folyton szegregációt látók vitorlájából is.

A tisztelet és elismerés kijár annak a társadalomnak, amely megteremti a feltételeket az integrációhoz; kijár azoknak az aktivistának, akik a jó ügyet hivatásként értékelve az első vonalban dolgoznak, előítélet nélkül mutatják a jó irányt, nyújtanak segítő kezet; no és persze kijár azoknak, akik a kinyújtott karokat megragadják, de nem azért, hogy felelősséget elhárítva, vég nélkül támaszkodjanak azokra, hanem hogy a közös út egy pontjához érve már elengedhessék, és egyedül lépdeljenek tovább. Szükség van olyan emberekre, akik misszióként élik meg a hátrányos helyzetű csoportok felzárkóztatásának feladatát, s nem viszik tévútra önként vállalt küldetésüket – mert hogy mennyi, de mennyi példát látunk ilyenre is… Hányszor jelentek meg ilyen-olyan érdekvédők megyénkben is egy-egy konfliktus nyomán, hogy a sajtót telekürtöljék a kirekesztéssel, de már egyetlen napot sem áldoztak arra, hogy maguk ellenőrizzék: a leszakadt közösség valóban megtesz-e mindent a beilleszkedésért.

Nem, ilyen áldozatokat nem hoztak, politikai bukásuk után menedékjogot kérve keltik rossz hírnevünket külföldön. Az még mindig egyszerűbb, mint minden áldott reggel ellenőrizni, hogy a gyerekek elmentek-e az iskolába, és hogy a szülők estelente kikérdezik-e tőlük a leckét; hogy tisztán, rendben tartják-e a ház körüli portát, s hogy a szakma nélküli állástalanok beülnek-e az iskolapadba azokon a képzéseken, amelyekért nem hogy fizetni nem kell, hanem még keresetpótló juttatást is kapnak érte. Az új generáció sikere elsősorban a családi modellen múlik, a társadalmi közeg csak második lépcső. Ne engedjük bezárulni azt az ördögi kört, amely „a gyerek csak azt teszi, amit otthon lát” érveléssel örökös felmentési és oktalan megértési kényszert szül, s amely épp a segítségre szorulók sorsát pecsételi meg. A kötelező optimizmuson és az elvárt elvi kinyilatkoztatásokon már túl vagyunk, olyan valós összefogásra és tettekre van szükség, mint amilyen most nagyköveti elismerést érdemelt ki.

Nyéki Zsolt