Mozart szülőföldjén húzott nyúlcipőt

A nyíregyházi ifjabb Belus Tamás megkoronázta a tavalyi évét azzal, hogy a magyar színeket képviselte a világbajnokságon. Ezúttal Wolfgang Amadeus Mozart osztrák zeneszerző szülőföldjére szólította a versenyprogram.

– Hat éve, 2018-ban voltam először ezen a versenyen, amely az ausztriai Salzburgból indulva járja be a környék hegyeit és festői tavait – kezdte élménybeszámolóját Tamás. – Valaki azt mesélte, hogy nekem való a nem túl technikás pálya, de már akkor is értek meglepetések. Azóta többször is módosítottak az útvonalon, a tavalyi évre például – amikor másodszor is lefutottam a távot – belekerült a Zvölferhorn nevű hegy, de így sem lett túl ijesztő pálya: 1500 méternél nem megyünk magasabbra, sok benne a szép széles dózerút, a festői osztrák falvak közötti hibátlan hullámzó aszfalt, úgyhogy továbbra is azt terjesztettem futós körökben, hogy nem nehéz ez, jöjjön nyugodtan bárki, aki biztosan teljesíteni tudja a hazai 100 km-es terepversenyeket. Az idei évre betett új részek viszont kifejezetten barátságtalanok lettek, gyökeres, köves, meredek szakaszokkal nehezítették az útvonalat. Három héttel az Ultra-Trail Hungary után nyilván nem lehettek nagy reményeim ezen a versenyen, de azért a terv az volt, hogy próbálkozom becsülettel. Ilyen csodálatos rajttal nem sok verseny büszkélkedhet. A hajnali salzburgi óváros egészen különleges hangulatú, még szinte sötét volt, amikor átfutottunk az ötszáz éves házak között, a szűk utcácskákon tompán dobogtak a lábaink a kockaköveken. A verseny első 30 km-e még viszonylag könnyű, még meleg sem volt (a kánikula csak déltől támadott), jól is ment a futás. De aztán jött az új szakasz, amire csak a térkép alapján készültem fel. Na, az már feladta a leckét! Ilyen gyökeres, meredek, erodált utat, mint amin felmásztunk, és 600 méter szintemelkedést ritkán látni még külföldi versenyeken is. Tiszta Gyűrűk Ura-feeling volt, azt vártam, hogy mikor rontanak rám az erdőből az Uruk-hai harcosok. A gyökerek csúsztak az éjjeli esőtől, a futóbotokat nem tudtam hová értelmesen leszúrni, egy normális lépésem nem volt abban a 30 percben. Bezzeg a körülöttem lévő osztrák és német futók nem küszködtek ennyire, vagy legalábbis nem úgy tűnt, többen is olyan simán mentek el mellettem már felfelé is, hogy rossz volt nézni.

Hegyek, völgyek

– Aztán csak felértem, és kezdődött a lejtő, ami még nagyobb büntetés volt: gyökeres, meredek, csúszós, 20 lépés után már görcsöltem is, elment mellettem simán egy újabb „adag” futó. Óriási öröm volt leérni a völgybe. Jött a második nagy hegy, a Faistenauer Schafberg, ez sem volt benne a tavalyi versenyben – újabb 600 méteres mászás, ez legalább könnyebb terepen. Az emelkedő végén kezdtem el utolérni a rövidebb távokon indulókat, köztük magyar barátaimat is, ez sokat javított az ekkora jelentősen romló hangulatomon. A következő hegy, a Zwölferhorn, egy hosszú, bár nem túl meredek mászás, aminek a végén egész Salzburg tartomány legszebb kilátása vár. Ha nem fogynak el már vagy fél órája az energiagéljeim, és nem fogytam ki teljesen a vízből, ennek nagyon tudtam volna örülni, de így a túlélésre játszottam. Megváltóként fogadtam a völgyben a festői Sankt Gilgen házait, innentől már ismerős és könnyebb részek következtek, úgyhogy a táv második 50 km-én az 50. helyről egészen a 27.-ig tudtam előre jönni (670-ből). A feleségem, Liza a verseny több pontján is tudott segíteni nekem az erre kialakított frissítő pontokon. A hirtelen támadó meleg ellen kaptam minden találkozásunkkor jegesvizes öntést, jött a nyakba a spéci jégtartósra átalakított csősálam tele pakolva jégkockákkal, és a helyismeret is sokat segített. A jég a sálban csak egy bő óra alatt olvadt el, addig klasszul hűtötte a nyakamat és a tarkómat, amely egyike a fontos hőszabályzó felületeknek. Plusz így a nyakam sem égett le.

Kezdetben jól ment, majd vacakul

– Szelíden hullámzó újabb 30 km után jött a Nockstein, a nap utolsó nagy hegye, aminek a Salzburgba levezető lejtőjében van egy különlegesen nehéz rész, egy kilométeren keresztül kell kiépített fa lépcsőfokszerűségeken menni. Azért csak „szerűség”, mert ez nem igazi lépcső, csak változó minőségű és méretű deszkák és/vagy farudak egymástól különböző távolságra rögzített kaotikus sorozata. A verseny legvégén még meg kell még mászni a város ikonikus hegyét, a Kapuzinerberget, a helyi Gellért-hegyet, felfelé vagy 1000 lépcsővel, és miután lefelé szereztem egy kis lendületet, a házakat újra közelítve szűk kőlépcsőkön ereszkedtem le a belvárosba. Előbb a „budai” oldalra, majd a Salzach hídján átfutva a „pesti” oldali célig. Itt már nagyon vigyorogtam, a futás is szuperül ment, a Kapuzinerbergen is előztem párat. Az óvárosba érve átfutottam a Residenplatzon, majd a Domplatzon, mindenki tapsolt, pacsiztak a gyerekek, a Kapitelplatzra fordulva jött az utolsó kanyar, leszállásra felkészülni, megérkeztünk Salzburgba!

Az elvesztett ásványi anyagokat pótolni kell 

– Természetesen az elmúlt hetek kellemetlen kánikulai időjárása ellenére is futok, de ilyenkor van néhány dolog, amikre nagyon odafigyelek. Ha egy mód van rá, akkor hajnalban vagy este futok, a nappali órákban pedig kerülöm a közvetlen napfényt, az árnyékos erdőt választom inkább. Ha mégis napfényben kell futnom, akkor mindig sapkát viselek, gyakran vékony hosszú ujjú felsőt veszek fel, hogy ne égesse a nap a bőrömet, és a felső ujját hideg kútvízzel vizezem be, hogy hűtse a karomat és a csuklómat. Soha nem mulasztom el, hogy a fedetlen bőrt alaposan bekenjem futás előtt fényvédő krémmel, volt már korábban bőrdaganatom, komolyan veszem ezt a dolgot (is). Még a rövid 30-40 perces könnyű futásokra is mindig viszek vizet magammal, a hosszabb edzések útvonalát pedig a vízvételi lehetőségekre fűzöm fel, hogy gyakran tudjak vizet vételezni, és vizezni, hűteni magam. Ilyenkor már a víz sem elég egyébként, az elvesztett ásványi anyagokat is pótolni kell sótablettával és izotóniás itallal, ezek is mindig vannak nálam.