Rövid az út a szellőrózsától a fekete foltig

A színház tükre soha nem torzít: belenézve a valódi arcunkat látjuk. Az érzések, amelyeket egy-egy előadás kivált belőlünk, tapasztalataink, vágyaink, örömeink és csalódásaink esszenciái, Thalia temploma így az őszinte szembenézés szentélye. 

A közönség soraiban ülve nincs helye az önbecsapásnak, a félrenézésnek, így a legtöbb, amit a néző tehet, hogy tanul abból, amit a színpad üzen. Mert mindig üzen – és szinte mindenkinek mást: ezt teszi a Móricz Zsigmond Színház legújabb nagyszínpadi bemutatója, a Don Juan is.

Düh és fájdalom 

Akit már becsaptak, átérzi a megalázott nők fájdalmát, a felszarvazott férjek dühét, aki pedig a főhőssel együtt azt vallja, hogy a beteljesült szerelem olyan természetellenes, mint az ebéd utáni étvágy, talán átértékeli sikerként megélt hódításait. Az istenfélők bizonyítva láthatják a felsőbb hatalomba vetett hitüket, a szülők együtt sírhatnak a jóravaló, nemes atyával, akinek élete keresztje lett az, akiről azt gondolta, élete öröme lesz. És elgondolkodhatnak a szolgalelkűek is, akik hiába tudják, hogy uruknál nagyobb gazembert még nem hordott a hátán a föld, kitartanak mellette, amíg világ a világ. Ők valamennyien a gaz csábító történetét papírra vető Molière hősei, akik ma, négyszáz évvel később is köztünk élnek – ezért tűnnek oly’ ismerősnek a nyíregyházi előadás karakterei.

Maszk mögött 

Így Don Juan, aki az egyik nap még szellőrózsának látja kedvese anyajegyét, pár héttel később már fekete foltnak, s aki azért nősül meg minden hónapban, mert nem ismer ennél kellemesebb elfoglaltságot. Szerinte minden nőnek jogos igénye, hogy ő beléjük szeressen, üres locsogás számára minden, ami másnak szent. A vágy és a végzet által létezik, a szerelemben pedig csak a szabadságot szereti. És mindezt miért? Egész életében mást sem hall, csak hogy előbb vagy utóbb lesújt rá az ég haragja, de bármit is tesz, büntetlen marad. Ezért lesz egyre gonoszabb, egyre becstelenebb: arra használ mindenkit, hogy ha Isten létezik, előcsalogassa. 

Élő lelkiismerete a szolgája, aki a bűneivel szembesíti. Hisz egy felsőbbrendű hatalomban, abban, aki a fákat és a sziklákat teremtette, és vallja, hogy az embernél nincs csodálatraméltóbb. És bár undorodik a gazdájától, mégis megtapsolja, s azzal, hogy hű marad hozzá, saját magát tagadja meg. Tetteik, jellemük és mindaz, amit képviselnek, független korszakoktól, földrészektől: a jelen Don Juanjai az asszonyok helyett a pénzt, a hatalmat hajszolják. Míg a spanyol nemes mindig új nőre vágyott, korunk nagymenői többre és jobbra annál, amijük éppen van. Amint megkapnak valamit, máris drágábbat, nagyobbat, irigységre okot adót keresnek. Az ő étvágyuk is végtelen, s Don Juanhoz hasonlóan hozzájuk sem ér fel a letiportak sóhaja. De hogy ettől boldogok-e? Ki tudja: maszk mögé rejtik arcukat, színlelnek, hogy megtévesszék a világot, s azt teszik, amit Don Juan javasol: alkalmazkodnak a század bűneihez.

Nagy ívű történetmesélés 

A nyíregyházi színház előadása érzelmekkel teli, sodró lendületű és eseménydús, ahol az aprólékosan kidolgozott s nagy ívű történetmesélés arra szolgál, hogy a saját szemünkkel lássuk: hogyan változik a főszereplő személyisége, honnan indult, hová jutott, s mi irányítja tetteit. Don Juan a nyílt színen inkább csak szóban hódít – a rendező, Horváth Illés megkíméli a nézőt a csábítás nyers bemutatásától, mégis eléri, hogy elborzadjunk mindattól, amit a címszereplő képvisel. Nagyidai Gergő katonás, kemény és ellentmondást nem tűrő csábító, férfiként s emberként is velejéig romlott. Érzelmek nélkül lép át rokonon, szeretőn, nem tisztel sem élőt, sem holtat, alakítása pedig azért is megsüvegelendő, mert a szokásos hat helyett három hete volt csupán arra, hogy a történelem leghírhedtebb csábítójának bőrébe bújjon. Tóth Károly tökéletes a szolgalelkű kisember szerepében: mást vall az életről, a világról, a vallásról, a szeretetről, mégis hű kiszolgálója mindannak, amit elítél. Alá- és fölérendeltségi viszonyuk determinált és örök időkre szól, karakterük megrajzolását pedig a több szerepben is feltűnő szerelmek, barátok és ellenségek – Horváth László Attila, Horváth Viktor, Szabó Nikolett, Illyés Ákos, Német Klára, Tóth Zolka, Duma Kata, Törő Gergely, Gulyás Attila – kiváló alakításai segítik. Vereckei Rita díszletei, Gálvölgyi Anett és Miovác Márton jelmezei nem kiabálnak, nem harsogják túl a szereplőket, éppen ott és akkor tesznek hozzá az előadáshoz, ahol és amikor arra szükség van, s magukkal ragadják a közönséget. Ahogy az előadás is!

Erkölcsi győztesek 

A számító nők, kéjsóvár férfiak, érzelmek nélküli kapcsolatok ellenpontjaként megjelenik az aggódó apa, a húgát megbosszulni vágyó testvér, a hite mellett kitartó koldus – rendíthetetlen jellemük reménnyel tölti el a nézőtéren ülőket. Ők mutatják meg azt, amiben mindannyian bízunk: azt, hogy a leggonoszabb erők árnyékában is találhatunk némi fényt, s hogy a behódolni nem tudók és nem akarók erkölcsi győzelme átível a századokon, s a magukat mindenki fölé helyező hatalmasságokon – számomra ez a Don Juan üzenete.