A féktelen terror évei

A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja – a „kommunizmus áldozatainak emléknapja” néven is említik – megtartását az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozata rendelte el, amelynek értelmében minden év február 25-én megemlékeznek a kommunizmus áldozatairól. 1947-ben, ezen a napon Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a kommunistákkal szembeni kiállása miatt a szovjet hatóságok letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták. A politikus letartóztatása és fogva tartása az első lépés volt azon az úton, amely során a kommunista párt kiiktatta az ellenszegülőket és így haladt a totális egypárti diktatúra kiépítése felé. Az eset ezzel a demokrácia és a szabadságjogok semmibe vételének jelképévé vált, amely a kommunizmus közel 50 éves uralmát jellemezte az országban.
Ebből az alkalomból a Kállay Gyűjtemény rendhagyó történelem órát szervezett, amelynek keretében egy vetítettképes előadás révén a diákok megismerhetik a kommunizmus második világháborút követő térhódítását Kelet-Közép-Európában, valamint egy „időutazás” segítségével felfedezhetik az 1950-es évek nyíregyházi középületeit, utcáit, tereit – ezáltal is közelebb hozva a Rákosi-diktatúra nyomasztó mindennapjait.

Új hódítók

A II. világháború után a szovjet hadsereg katonái új hódítókként szállták meg Magyarországot és jelentős mértékben támogatták a kommunista hatalomátvételt hazánkban. A szép reményekkel kecsegtető demokráciánk néhány évet felölelő időszaka hirtelen szertefoszlott és átadta helyét a sztálinista pártállami rendszernek.
A közterületeken felállított emléktáblákat és obeliszkeket is a kommunista eszme szolgálatába állították. Ebben az időszakban Nyíregyházán – a többi településhez hasonlóan – számos utcát és teret neveztek át, vörös csillagok és népköztársasági címerek kerültek fel a középületekre, sorra emelték az ország településein a szovjet „felszabadító” katonákat dicsőítő hősi emlékműveket, amelyeket aztán az új ünnepnapokon – március 21-én, április 4-én és november 7-én – vörös zászlókkal és koszorúkkal díszítettek. A megemlékezéseken a többségében kivezényelt tömegek hallgatták a szónoklatokat, akik nagy lelkesültséggel hirdették a pártállam sikereit és vívmányait.

Deportálás, kivégzés

A Rákosi-diktatúrára mind párton belül, mind országosan a féktelen terror volt a jellemző. Az időszakot az Államvédelmi Osztály (ÁVO), illetve a belőle önállósított Államvédelmi Hatóság (ÁVH) kegyetlenkedései, a koncepciós perek, az „osztályidegen elemek” gulag-szerű internálótáborokba deportálása, kivégzése, illetve a párton belüli ellenzék pusztítása jellemezte. Ez Rákosi Mátyás és Sztálin mesterségesen felépített és fenntartott személyi kultuszával, erőltetett kollektivizálással, egyházi és magántulajdonok államosításával, valamint a nehéz- és a hadiipar teljességgel indokolatlan és gazdaságtalan fejlesztésével párosult, ami együttesen rövid úton általános nyomorba taszította a lakosságot.
Sajnos megyénkben is volt példa koncepciós perre és internálótáborra egyaránt. Előbbi esetben a pócspetri per volt az, amely a Magyar Katolikus Egyház társadalmi befolyásának a megtörésére irányult. 1948. június 3-án, Pócspetriben az esti litánia után tömeg vonult a községháza elé, tiltakozva a helyi egyházi iskola megszüntetése ellen. A lökdösődés közben az egyik rendőr halálosan megsebesítette magát. Rákosiék a lövésért az egész falut tették felelőssé, s példát akartak statuálni. A per kivételes gyorsasággal folyt, Királyfalvi Miklós segédjegyzőt június 11-én ki is végezték, Asztalos János plébánost pedig halálra ítélték, de az ítéletet másodfokon életfogytiglani börtönre enyhítették. A községben kijárási tilalmat rendeltek el, a lakók közül több embert még aznap előállítottak és letartóztattak, bántalmazással kényszerítve őket vallomástételre. A verésekbe hárman később bele is haltak, többen pedig súlyos büntetést kaptak.

Rabság után rabság

Internálótáborok is működtek a megye területén. Sóstón, a mai Krúdy Vigadó épületében 1953 és 1955 között az ÁVH szűrőtábora „üzemelt”. Itt mintegy 3000 jogtalanul és ártatlanul elítélt magyar politikai foglyot tartottak fogva, akiket ellenőriztek, hogy itthon kell-e még valamilyen felelősségre vonásban részesülniük, vagy szabadon elmehetnek. A másik, nagyobb tábor Tiszalökön működött, 1950 és 1953 között. A Szovjetunióból visszatért hadifoglyokat Magyarországon internálták és a tiszalöki vízerőmű építésén kellett dolgozniuk. A korabeli propaganda az „ötéves terv” egyik legnagyobb békealkotásának nevezte, arról azonban nem szóltak az akkori híradások, hogy kik és milyen körülmények között építették fel a vízerőművet. Az ott raboskodókat öt évnyi szovjet hadifogság után, saját hazájukban nem engedték szabadon, hanem minden tárgyalás és ítélet nélkül a tiszalöki munkatáborba vitték. Változás csak 1953-ban történt, amikor júliusban kihirdették azt az amnesztiarendeletet, amely október 31-i határidővel előírta az internálótáborok és egyúttal a kitelepítések megszüntetését is. A tiszalöki hadifogolytáborban a végletekig agyondolgoztatott, megalázott emberek 1953. október 4-én békés munkamegtagadással követelték az ígért szabadulást, az ÁVH-sok azonban válaszul sortüzet nyitottak: öt fogoly meghalt és csaknem ötvenen megsebesültek.

A bűnök feltárása

Bár három évvel később, az 1956-os forradalom és szabadságharc elbukott, mégis alapjaiban rengette meg a kommunista rendszert Magyarországon: a Rákosi-diktatúra és vele együtt az ÁVH is megszűnt. 33 évvel később, a rendszerváltozással lehetőség nyílt az 1948-ban derékba tört demokrácia kiteljesítésére és a kommunista diktatúra árnyékában elkövetett bűnök feltárására. A szovjet csapatok kivonulásával párhuzamosan az utcák, a terek és a középületek megszabadultak a pártállami rendszer jelképeitől: lehulltak a vörös csillagok, lebontották a Lenin-szobrokat és mindazokat az emlékjeleket, amelyek a kommunizmus éveire emlékeztettek. Újra nyíltan lehetett beszélni, emlékezni és emlékeztetni az elmúlt időszakban hallgatásra ítélt eseményekről és a kommunista diktatúra áldozatairól.

Dr. Holmár Zoltán történész