Az elhurcoltak tragédiáját nem lehet feldolgozni

Ahogy beszámoltunk róla, a kényszermunkára, a málenkij robotra elvitt emberekre emlékeztek meg Nyíregyházán november 4-én hétfőn délelőtt az Északi-temetőben a nemzeti gyásznapon. Csók Árpád és Csók Árpádné egy bekeretezett fotóval érkezett az Elhurcoltak Emlékhelyéhez. 

– Édesanyám testvére, Miska nagybátyám van a képen, akit 24 éves korában hurcoltak el – kezdte a szomorú családi történetet Csók Árpádné. – A mai napig nagyon nehéz ezzel a történettel együtt élni, ráadásul ami még furcsább az egészben, hogy ő nem is magyar állampolgár volt, hanem bolgár. Semmi nem érdekelte azokat, akik elhurcolták egyik pillanatról a másikra. Arra emlékszem, hogy a nagyapám, az ő édesapja amikor megtudta, hogy elvitték Debrecenbe Miskát, elindult utánuk gyalog innen Nyíregyházáról. Nem volt semmi olyan jármű, amivel megközelíthette volna azt a bizonyos laktanyát, de mire elért oda, addigra már nem voltak ott. Pedig vitt pénzt is magával, hogy hátha így kiválthatja, de nem sikerült. Szörnyű időszak volt, a mai napig nem tudjuk feldolgozni – idézte fel a múltat könnyes szemmel Csók Árpádné, és elmesélt még egy szomorú történetet. Az 1970-es évek végén kint dolgoztak az akkori Szovjetunióban, Lembergben. Ott a lelkükre kötötték, hogy senkihez nem szólhatnak, és oda se mehetnek senkihez. - Egyszer a férjemmel amikor a piacon sétáltunk, észrevettem, hogy egy bácsi közeledik felénk. Még most is előttem van, szinte meg is ismerném, ha most látnám: egy kis gatyában volt, felül nem volt rajta semmi. Odajött hozzánk, és megkérdezte: magyarok? Válaszoltunk, hogy igen. Ekkor odajött a férjemhez, és megsimogatta az arcát. Bár nagyon meg voltunk fegyelmezve, hogy senkihez nem szólhatunk, de a férjem vette a bátorságot és megkérdezte a bácsitól: mióta tetszik itt lenni? A mai napig a fülemben csengnek a szavai, az a felejthetetlen hangsúly ahogy válaszolt: régen, nagyon régen. És elkezdett sírni. Aztán távolodott tőlünk, mert gondolom, nekik sem volt szabad szóba állni nem helyiekkel. És ahogy visszafordultam, láttam, hogy leült az útpadkára, kezét az arcára tette és zokogott – mesélte elcsukló hangon Csók Árpádné, és majdnem sírva jegyezte meg: reméli, hogy nem játszott olyan kegyetlen játékot velük az élet, hogy esetleg a nagybátyja volt az az idős ember. – Később egyszer megkérdeztem anyukámat, hogy nézett ki Miska bátyám, és kiderült, hogy kicsi volt, és törékeny. Akárcsak az a bácsi akkor. Azóta is olyan lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem kérdeztük meg a nevét. De ő is távolodott tőlünk, mert nekik se lehetett velünk szóba állni. Ez egy nagyon szomorú történet, ami elkíséri az életünket – mondta a megemlékezésen Csók Árpádné.

Elhurcoltak mindenkit

Csengeri Andrásné 8 éves volt, amikor ez a tragédia megtörtént. Gyerek volt még, éppen kint játszottak az utcán, amikor jöttek puskákkal összeszedni az embereket, házról házra jártak. Akit találtak, azt vitték. – A hazug rendszer már ott kezdődött, hogy előtte kiplakátolták: mindenki jelentkezzen a munkahelyén. Apukám a városházán dolgozott, elment. Jó idő volt, úgyhogy csak egy kiskabát volt rajta. Apósom meg vasutas volt, a kapuba kiment, és akkor mondta neki egy orosz, hogy adjon neki cigarettát. Meggyújtotta, és azon nyomban el is vitték. Nagyon sokáig vártuk haza apukámat. Anyukám itt maradt öt gyerekkel, a legidősebb 13 éves volt, a legkisebb meg másfél. A mai napig csodálkozok, hogy nevelt fel bennünket abban a nagy semmiben, mert nemcsak hogy nem volt munka, pénz, ennivaló, hanem semmink sem volt. Mindig mondta anyukám, hogy megsegít bennünket az Úristen, szeressük egymást, mert csak így fogunk tudni érvényesülni az életben is – mesélte fiatalos lendülettel Csengeri Andrásné, és hozzátette: az utcájukból, a Bartók Béla és a Váci Mihály utcáról 19 embert vittek el. Abból kettő jött vissza, de nem sokat meséltek, nagyon elzárkóztak ettől. A rendszerváltásig azt is tilos volt kimondani: elhurcoltak. Csak az ismerősök családjaiknak, akikről tudtak valamit meséltek, így mesélték, hogy apukámra rárogyott a priccs, majd kivitték a hulladombra, mert tél volt, nem temettek. De állítólag még onnan visszament, még valameddig élt, de ott fogságban halt meg. Ennyit tudunk meg róla összesen. Akkor volt olyan osztálytársam, akinek az anyukáját  bombatalálat érte, apukáját az oroszok vitték el, és abszolút árván maradt. Ezt megélni gyerekként nem volt könnyű - emlékezett vissza fájó szívvel Csengeri Andrásné.