Az elesett magyar hősökre emlékezünk május végén

A magyar hősök emlékünnepét május utolsó vasárnapján tartják azokra a magyar katonákra és civilekre emlékezve, akik az életüket áldozták Magyarországért. 
 

Obeliszkek és sírhantok 

Az elesett magyar hősök emlékezetét először az első világháború idején, 1917-ben iktatták törvénybe báró Abele Ferenc (1875–1928) vezérkari őrnagy kezdeményezésére. Abban az időben állt fel a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság (HEMOB), amelynek feladata a települések emlékműállítási programjának lebonyolítása volt. Ennek hatására 1917. április 19-én, az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodója, IV. Károly szentesítette az 1917. évi VIII. törvénycikket, amely a harcokban a hazáért elesett hősök emlékének megörökítéséről rendelkezett. Hazánkban a legkisebb településtől kezdve a fővárosig már-már megszámlálhatatlan szobor, dombormű, obeliszk, sírhant vagy kereszt állít emléket az első világháborúban elesett magyar katonáknak. 

Megyénkben is bármerre járunk, mindig találkozhatunk velük a legkisebb községek templomai mellett, vagy éppen azok falain, a városok terein, vagy az iskolák és állomások épületeiben. Jártunkban-keltünkben nem kerülhetjük el a találkozást ezekkel a tereken álló alkotásokkal, amelyek elesett déd- vagy ükapáink, családtagjaink, távolabbi rokonaink tiszteletére állítanak emléket, ahol a névtelen hősök buzdítják harcra a kései utódokat. 

Az emlékműállítási mozgalom egyik jelentős állomása volt az 1924. évi XIV. törvénycikk, amely rögzítette a Hősök emlékünnepét és kimondta, hogy „minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját (...) a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli”. Mivel már akkoriban is volt madarak és fák napja, úgy gondolták, hogy a „Hősök napja” kifejezés a kegyelet rovására menne, így lett az elnevezése „Hősök emlékünnepe”. 

A május utolsó vasárnapja hamar beépült a közéletbe. Bár a Hősök emlékünnepét 1926-ban tette hivatalos ünnepé a Nemzetgyűlés, az első ilyen megemlékezés már 1924. május 25-én megrendezésre került, amikor a Ludovika Akadémia előtti téren felavatták a Névtelen Hősök emlékszobrát. 

A Hősök emlék­ünnepe bevezetéséről szóló 1924. évi XIV. törvénycikk indoklása szerint a felépítendő hősi emlékművek hivatása megörökíteni: „a magyar csapatok által példátlanul álló halálmegvetéssel megvívott diadalmas harcok egész sorozatát; azokat a hősöket, akiknek nevei, azokat a csapatokat, amelyeknek haditettei aranybetűkkel vannak megörökítve a történelem véres lapjain, és amelyek a napnál fényesebben ragyogják be a dicsőség sugarával a múltat és a jövőt”. 

Az 1925-től évente rendszeressé váló Hősök emlékünnepén országszerte megemlékezéseket tartottak. Ettől kezdve minden város és a kisebb települések is méltó módon megemlékeztek az elesettekről, így 1925 és 1945 között Magyarországon a Hősök emlékünnepe március 15. és augusztus 20. mellett a harmadik legnagyobb nemzeti ünneppé emelkedett. 

Szakrális kegyhely 

Az első világháborús emlékművek az elmúlt 100 esztendő politikai változásait és az idő megpróbáltatásait kibírták. 

Különösen a kisebb falvak, de még a városi rangra emelt települések lakói is mindig ügyeltek arra, hogy az emlékművek környezete ápolt és gondozott legyen. 
Napjainkban Szabolcs-Szatmár-Bereg megye esetében is elmondható, hogy alig akad olyan település, ahol ne lenne első világháborús vagy mindkét világháború elesett hősei előtt tisztelgő emlékmű. 

Áttekintve ezeknek a puskás, ágyús, kézigránátos, turulos katonaszobroknak, obeliszkeknek és emléktábláknak a több mint egy évszázados történetét, elmondhatjuk, hogy valamennyi emlékmű szakrális kegyhellyé változott, ahol immár méltó módon leróhatjuk tiszteletünket dicső elődeink előtt. 

- Dr. Holmár Zoltán történész -