Ellentét a próbán, összhang a koncerten

Nem esett messze az alma a fájától, hiszen Onczay Csaba Kossuth-díjas csellóművész fia, Onczay Zoltán is ezt a hangszert választotta, s édesapját követve immár ő is nemzetközileg elismert előadó.

Pár éve felvetődött, mi lenne, ha együtt is zenélnének, s megalakították a DuOncelly kamaraegyüttest. A napokban Nyíregyházán a Kodály Zoltán Általános Iskolában adtak két hangversenyt a Cantemus Családi Bérlet és a Családi Bérlet Plusz keretében.

A családtagok kérésére

A két hangverseny közötti pihenőt kihasználva beszélgettünk a művészekkel.

– Zoltán fiam már kicsi korától kezdve figyelte a gyakorlásaimat, aztán meg már én figyeltem az ő próbáit, illetve játékát. Végül kollégák lettünk, Zoltán is az előadóművészi pályát választotta. Ha jól emlékszem, a családtagok mondogatták, hogy játsszunk már nekik valamit két csellón. Utánanéztünk a repertoárnak, ami nem túl nagy, ezért jó pár átiratot is készíttettünk, aztán pedig néhány zeneszerző – Lendvay Kamilló, Fekete Gyula – már kimondottan nekünk írt két csellóra darabot – mesélte érdeklődésünkre Onczay Csaba, majd Zoltán a nevükről lebbentette fel a fátylat.

– A DuOncelly névben benne van minden fontos információ rólunk. Jelzi, hogy ketten zenélünk, benne van a hangszerünk, a cselló neve, s utal az Onczay családi névre is. A kamarazenekar nevének ötlete egyébként édesapámtól származik.

A szék alól hallgatta

Vajon a családban természetes volt, hogy Zoltán az édesapja nyomdokaiba lépve csellózni fog?

– Sok családban nem természetes, sőt ritka, hogy a gyermek is azon a hangszeren játsszon, mint a szülei. Zoltán esetében ez evidens volt. Annyira szerette a cselló hangját, hogy apró gyermekként beült a szék alá, s onnan hallgatta a játékomat. Még a legmodernebb műveket, például Sosztakovics szerzeményét is türelmesen, érdeklődve végighallgatta. Felfigyeltünk rá, hogy érzéke van a zenéhez, de a hangszert ő választotta.

– Most már joggal mondhatom, különösen a ma délutáni koncert után, hogy méltó követője édesapjának. Örömmel mutat be gyakran új műveket szólistaként, ezzel is patronálva a magyar zeneszerzőket. Ez nagyon nemes cselekedet, nekem is ez volt pályafutásom során a célom. Örülök annak, hogy a délutáni koncerten szólistaként két olyan művet játszott, amelyek nagyon régen csendültek fel hangversenyen. Talán húsz éve nem játszotta senki például Szokolayt. Most már nagy sikereket arat ezzel a művel, bemutatja modern zenei fesztiválokon, s hamarosan Berlinben is előadja.

– De visszatérve a duóra: a nagyvilág számos pontján felléphettünk. Játszottunk többek között New Yorkban, Floridában, Budapesten, Szegeden, Dél-Amerikában, vagyis mindenhová elmegyünk szívesen, ha hívnak bennünket. Nyíregyházán a DuOncelly indulása körüli időszakban, úgy 8-9 évvel ezelőtt szerepeltünk, de akkor volt zongorakísérőnk is.

Generációs különbségek

Milyen érzés, hogy egy apa a fiával együtt zenél, s milyen érzés a gyermeknek, hogy az édesapjával közösen muzsikálhat? – szegeztük a kérdést a két előadóművésznek.

– Mindenképpen nagyon jó érzés. Igaz, a próbák során van sok megbeszélnivalónk az előadással kapcsolatban. Nem mondom azt, hogy nincsenek ellentétek közöttünk, de elfogadom, hogy Zoltán már egy fiatalabb generációhoz tartozik, s ez megmutatkozik az előadóstílusában is. Mindezt próbáljuk összecsiszolni a próbák során. Rendkívül büszke vagyok arra, hogy elismert csellóművész lett, s az is inspiráló erejű a számomra, hogy együtt játszunk – foglalta össze érzéseit Onczay Csaba.

Onczay Zoltán így válaszolt a kérdésre: – Nagyon különleges és nagyon jó érzés, hogy együtt zenélhetek édesapámmal. Talán azzal egészíteném ki a gondolatait, hogy valószínűleg a fiatalságomból fakadóan olykor türelmetlenebb vagyok, de elfogadom a tanácsait, tisztelem a több évtizedes tapasztalatát, s mind a mai napig sokat tanulok tőle még a koncerteken is. Természetesen a mi próbáinkon is vannak nézeteltérések, de a fellépésekre már muszáj összecsiszolódnunk, hiszen ez a kamarazenélés alapja.

Elfoglalt művészek

A legtöbbször önállóan, szólistaként járják a világot. Jut idő azért közös zenélésre? – kérdeztük a művészeket.

– Jut, de nagyon kevés idő. A duó mellett más kamaraegyüttesben is játszom, illetve szólista is vagyok, s ugyanígy van ezzel Zoltán is. Neki is vannak fiatal partnerei, több együttesben játszik, vagyis mindketten elfoglaltak vagyunk. Mivel nagyon kevés az igény is kétcsellós estre, ritkán van lehetőségünk az együtt zenélésre. Minden évben néhány koncertet szoktunk csak adni – tudtuk meg a Bartók–Pásztory-díjas édesapától.

Arra a kérdésre, hogy a családi összejöveteleken is a zene és a duó munkássága jelenti-e a fő témát, Onczay Zoltán válaszolt: – Abszolút nem így van. Szeretünk lazítani, én még a koromnál fogva is, a zenén kívül számos dolog érdekel bennünket. Fontos a szakmaiság, meg kell beszélnünk a zenei dolgokat, de az életnek oly sok más területe is van.

Onczay Csaba még hozzátette: – Ha kettesben vagyunk, például autóban utazunk, sokat beszélünk a zenéről, ám a családi körben már teljesen más témák vetődnek fel.

Osztálytársak voltak

Az édesapát több évtizedes kapcsolat fűzi Szabó Dénes Kossuth-díjas karnagyhoz, a Cantemus kórusigazgatójához.

– Együtt érettségiztünk 1965-ben a szegedi Tömörkény István Gimnázium zenei tagozatán, utána elkerültünk egymástól. Én Budapesten, Dénes Miskolcon tanult tovább, majd Nyíregyházán kezdett el dolgozni. Tartottuk a kapcsolatot, s a Magyar Művészeti Akadémiának is tagjai vagyunk. Remélem, hamarosan visszatérhetünk Nyíregyházára. A fiammal mind a ketten tiszteljük és csodáljuk ezt az iskolát s azokat az eredményeket, amiket Dénes elért a kórusaival. S hadd tegyem hozzá: ebben a csodálatos koncertteremben öröm játszani.