Azt szeretné, hogy a tirpák ne legyen többé szitokszó

Tévhiteket és előítéleteket szeretne eloszlatni új könyvében Nádasy Csaba. A nyugdíjas pedagógus régóta kutatja városalapító és -alakító őseink, így a tirpákok múltját és jelenét is. Legújabb kötetében a Szmolár család, s főként Szmolár Mihály életén és nemes közösségépítő munkáján keresztül ismerhetjük meg a tirpákság, a bokortanyák lakóinak történetét.

Volt igényük a kultúrára

– Nagyon szeretem a szülőföldemet, amelyről joggal mondják, hogy hitre és homokra épült. Jártamban-keltemben, ha megtudják, hogy nyíregyházi vagyok, rögtön „kapcsolnak”: ja, ahol a tirpákok laknak, majd következik a szánakozó mosoly. Tisztázzuk röviden, hogy valójában kik a tirpákok: a török pusztítás, a pestisjárvány, a kuruc harcok után 1750 körül Nyíregyházán negyven család lakott. A terület birtokosa gróf Károlyi Ferenc volt, aki elhatározta, hogy benépesíti ezt a vidéket. Amikor 1753-ban Békés vármegyében járt és igyekezett megnyerni az ott lakókat, hogy költözzenek a birtokára, kedvező ígéretekkel, vallásszabadsággal, adómentességgel, ingyenes fával csábította őket.

– A toborzásra Petrikovics János csizmadiamester vállalkozott; szervezését siker koronázta, Szarvasról, Békéscsabáról, Tótkomlósról, Mezőberényből és Orosházáról 1753 nyarán 300 családfő vállalkozott. Ez év őszén már nyíregyházi birtokaikon vetették el az őszi búzát. A családokhoz később még sokan csatlakoztak, s mivel Károlyi maradéktalanul teljesítette az ígéreteit, még a felvidékről is költöztek Nyíregyházára. Valamennyien tót nyelven beszéltek, és evangélikusok voltak. No, őket és utódaikat nevezzük tirpákoknak – idézte fel a nyugdíjas történelemtanár. Nádasy Csaba megjegyezte: gyakran tapasztalta azt, hogy a helyiek sem tudják, kik ők – ezt szeretné könyvével érthetőbbé tenni.

– A Szmolár család történetének ismertetésével igyekszem bemutatni, hogyan éltek a tirpákok, mi adta egyediségüket, s mindezekkel együtt a Nyíregyháza környéki negyvenhét bokortanyát.

Szmolár Pál (1855–1929) és fia, Mihály (1888–1961) megmutatta, hogyan lehet egy kis közösséget összetartani, mennyi emberi értéket lehet felmutatni.

– Sulyánbokorban 1930-ban 176-an éltek, a lakosság több mint a fele gyermek és öreg volt. Ennek a maréknyi embernek azonban magas kulturális igényei voltak, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az 1920–30-as években háromszólamú férfikar, színjátszó kör, néptánccsoport működött a településen. Gondoljunk csak bele, egész nap kemény fizikai munkát végeztek, ezután volt még energiájuk részt venni a próbákon. Ebben vitathatatlan szerepe volt az evangélikus tanítóknak és lelkészeknek – mutatott rá a családfakutató.

Vendégkönyvet vezetett

– Szmolár Mihály kiemelkedő szerepet játszott a közösség megteremtésében. Ebben lelkesen segítette felesége, Nagy Julianna (1889–1966). A gyakori vendéglátásban részt vettek leányaik is, Erzsébet, Ilona, Julianna és Zsuzsanna. Szmolár Pál és Mihály sokrétű munkát vállalt az evangélikus presbitériumban is. A város társadalmi életében aktívan részt vettek, elsősorban a népiskolák mindennapos gondjaiban. Ezt a sokoldalú tevékenységet figyelemmel kísérte a Nyírvidék című újság, rendszeresen tudósított a gazdakörben rendezett kulturális eseményekről, ahol gyakran szerepeltek a sulyánbokori énekesek, táncosok.

A tanyabokrok egyedülálló településformáját gyakran látogatták, tanulmányozták.

– Munkámat nagyban segítette, hogy Szmolár Mihály – bölcs előrelátással – „vendégkönyvet” vezetett, amely tartalmazza a hazai és külföldi vendégek neveit, köszöntéseiket 1932. szeptember 3-ától egészen 1995. május 10-éig. Az első dedikáló Klebelsberg Kunó volt. Kutatásaimat megkönnyítette az is, hogy Szmolár Mihály unokája, dr. Kiss Albertné Nádasy Ilona nagyon gondosan rendezett dokumentumokat és fényképeket bocsátott a rendelkezésemre – árulta el a kötet szerzője, akinek nem titkolt célja, hogy a tirpák ne szitok legyen, hanem a szó hallatán a jövőben a szorgalom és becsületesség jusson az emberek eszébe.