Egyebem sincs, csak a dalok, mesék

Aki még soha nem hallott Hazug Pista bácsiról, a ganyé Jágerről vagy a fognyesőről, bizony, még semennyit sem élt. S aki még soha nem hallotta Berecz András Kossuth-díjas előadóművész mesemondását, aligha sikerült igazán felszabadítóan kinevetnie az ördögöt. Ennél szerencsésebbnek mondhatták magukat mindazok, akik szeptember 30-án a népmese napján ellátogattak a VOKE Vasutas Művelődési Házba, és meghallgathatták a népszerű művészt. Olyan bölcsességekkel lehettek gazdagabbak, mint: aki lép, halad, és aki halad, egyszer megérkezik, vagy mint a következő: a nincsnek egy a gondja, a vannak pedig ezer.

A beszélő ember végzete

Berecz András előadásai egy kicsit félúton vannak a hagyományőrzés és a stand- up comedy között, csak az utóbbinál igényesebbek. Leginkább abban hasonlítanak, hogy az ő önálló estjein is a hasát fogja a közönség, ha nem éppen énekel önfeledten. Sütő András szavaival azt vallja: „a kimondatlan szó az embernek olyan, mint a vaddisznó visszafelé nőtt agyara: önmagára a legveszélyesebb”. S mivel ráadásul „a szóbeliség az írásbeliségnek öregapja”, lapunk igyekezett külön is szóra bírni a nagy mesélőt.

– A Covid alatt volt időm hangolódni, olyan sokáig elmaradtak az előadásaim. Egy idő után azt hittem, ilyesmi nem is lesz, ez a mesterség kihal – válaszolta a kérdésünkre, hogyan készül fel az estjeire mondjuk egy hosszú utazás után.

– De a beszélő ember akkor a leghasznosabb, ha másokat meg tud hallgatni, ha nem az önmaga papagája, hanem a világ dolgai megjelennek benne. Sáros utaim végén különös észjárású embereket faggattam és faggatok ma is. A kenyér­adó mesterségemet tőlük kaptam, ők edzik, tisztítják, frissítik, főleg Erdélyben, de a Felvidéken, a Délvidéken is.

Lenyűgözött, hogy a színpadra lépve azonnal átlényegült. Egy nyilatkozatában el is mondta: sokszor még nem tudja, mivel kezdi majd. – Nincs ebben semmi veszélyes – reagált felvetésünkre –, nálam veszélyesebb, ha megtanulnék valamit, és mint egy motor vagy felvétel, automatikusan megindulnék. Talán furcsa, de az én memóriám vizuális, azt mondom el, amit látok magam előtt, s mivel általában igen élesen látom a meséket, nem szoktam elbizonytalanodni. Nem azért, mert nem hibás az én agyam is. Ez a belső látás vezeti a memóriámat, ez a fajta biztonság engedi meg a játékot. Ha nem volna a váz, nem mernék játszani. Lényeges persze, hogy te magad is örülj neki, ez a közönséget is izgalomba hozza. Érzik, hogy minden az orruk előtt születik és az előadó se unja meg magát, attól Isten őrizzen!

A mesterek szólnak általa

– Hála az Úrnak, voltak bukásaim – váltottunk azt firtatva, mindig sikerült-e a játék –, de azokat is nagyon szeretem, mert utólag ezek a legviccesebb történetek, csak benne lenni igen kutya. Ha a szervezőnek fogalma sincs, hogy az emberi szó milyen helyzetben ül, milyenben él, olyan lármás ügyekben, ahol esznek, isznak, firegnek-forognak, bizony én is pofára esek. Ám szép ezekkel dacolni, mert hosszú távon a javamra fordul – felelte.

S hogy mennyi az átvett és mennyi a hozzátett szöveg? – Nincs arány, nem lehet meghatározni. Van, ami teljes egészében hozott, itt-ott a saját szájízemhez igazítom, a játszadozás kicsit átváltoztatja. Van amelyik – mialatt mondogatom, gyúrogatom – teljesen átalakul, de olyan is van, ami saját mese, én álmodtam meg az elejétől végéig. Abban is benne vannak a mestereim, a mondatrendjük, a nyelvjárás, a késleltetés, sok olyan technika, amit nem tudatosan szedtem fel. Az első 40 mesét tanuld meg mástól, a 41. már saját magától jön. Az lesz a tiéd, ott vizsgázol, megérte-e ezt az iskolát járni, vagy megbuktál.

Ami éltet, és ami lerombol

– Ez nagyon kedves, hízelgő legenda, csak nem igaz – mosolyodott el, amikor felvetettük, hogy egy mesét kétszer ugyanúgy bizonyára még nem mondott el. – De minél többször szavalom, annál inkább optimalizálódnak, egyre jobban hasonlítanak önmagukhoz. A fölösleg lehullik, a jó dolgok kikristályosodnak. Amelyik mesét tíz éve mondom, már szinte nem is hasonlít egykori önmagához, de nem is nagyon akarom őket megzabolázni.

Amiket viszont megörökítek, azokról le is szoktam venni a kezemet. Többet nem is mondom, hallgassák meg a CD-ről. Nem vagyok túl jóban a gépekkel, az a bajom velük, hogy mindig ugyanúgy mondják. Már másnap utálom magamat, miért nem mondtam még jobban, ott milyen lehetőséget hagytam ki, amott meg átsiklottam valamin. Amúgy elsősorban énekesnek érzem magam, csak a kultúrában annyi pénz sose volt, hogy egy rendes zenekart könnyen ki tudjanak fizetni. Mire a hattagú zenekarommal új fellépésem lett, már egyedül öt-hat szólóestem lefutott.

Végül azzal zártuk, amit egy Mátyás király meséjében halottunk: Berecz Andrásnak mitől van kedve a holnaphoz?

– Engem a szeretet éltet, az utálat, a barátságtalanság és a gyűlölet mélységesen lerombol, nem igazán vagyok felvértezve ellenük. Egyes pszichológusok szerint színpadra olyan ember megy, akinek sosem elég, hogy cirókálják, dicsérjék, barackot nyomjanak a fejire. Lehet, hogy innen fúj a szél.

Borítókép: Berecz András mesélés közben | Fotó: Pusztai Sándor