Képei távlatokat nyitnak a nézők előtt

Mint ahogy arról beszámoltunk, szombaton a Pál Gyula Teremben megnyitották Karl-Otto Weinreich kiállítását: a Nyíregyháza testvérvárosában, Iserlohnban élő művész 28 festményét hozta el a VIDOR Fesztiválra.

Képei expresszívek, stílusára a gyors ecsetvonások jellemzőek, élénk színei vonzzák a tekintetet. A festőművésszel beszélgetve (köszönet a tolmácsolásért dr. Barabás Lászlónak és dr. Marsi Editnek) kiderült, gyerekként egyaránt vonzotta a zene és a festészet, a kettő közötti döntésben pedig maga az élet segítette.

– Zongoráztam és festettem is, ám amikor az édesapámmal először kellett volna egy nagyobb közönség előtt fellépni, leblokkoltam. Szakítottam a zenével, azóta csak a festészetnek élek, és úgy érzem, így jobban ki tudom fejezni magam, hiszen nem előre megírt hangjegyeket kell eljátszanom: a vászon előtt az alkotókedvemnek csak a fantáziám szab határt.

– Hátránnyal indultam, hiszen nem jártam művészeti iskolákba, s amikor szerettem volna beiratkozni az akadémiára, a mentorom megkérdezte: olyan helyre akarok járni, ahol a diákok legalább 30 évvel fiatalabbak nálam? Azt javasolta, találjak olyan művészeket, akiktől sokat tanulhatok, és készítsek egyedi képeket.

Művészi függetlenség

Karl-Otto Weinreich megfogadta a tanácsot: intenzív kurzusokon vett részt, megismerkedett külföldi festőművészekkel, figyelte őket, különleges technikáját pedig egy barátjának köszönheti.

– Megmutattam egy galériatulajdonosnak az addig készült sokféle képemet, de nem állította ki azokat, mert azt mondta, még nem találtam meg a saját stílusomat. Nagyon rosszul esett, miközben azt is tudtam, hogy igaza van: egy festőt az egyedi jegyeiről első ránézésre meg kell ismerni.

– Én az informális festészet képviselője vagyok. Ez egy absztrakt mozgalom, aminek az egyik legmeghatározóbb jellemzője a művészi függetlenség. Fontos számomra a spontaneitás, ennek ellenére mindig van egy koncepcióm, ami mentén haladni szeretnék. A kompozícióimat előre eltervezem, ám alighogy elkezdek festeni, új szempontok jutnak az eszembe, amitől folyamatosan változik a kép. A festés sebessége oltárán feláldozom a tudatos irányítás egy részét; a megnövelt tempóval véletlenszerű dolgokat idézek elő. Ha a gyorsaság miatt rossz kép születik, nem habozok, kidobom, és ami jó, azt megtartom.

Minden mozgásban van

– Érzeteket, érzéseket ábrázolok, élénk színeket használok, a képeket a dinamika és a mozgás jellemzi, így távlatokat nyit meg a nézők előtt. A színek küzdelme tükrözi az élet széles spektrumát, a vonalak és a vonások az egyes elemeket összekapcsolják vagy elválasztják. A formai elemek némelyike ​​tájra emlékeztet, de örvényekre vagy robbanásokra is asszociálhatunk.

– Első pillantásra a tájak állandóságot jelentenek, de ezek is csak az adott pillanatot tükrözik, hiszen minden mozgásban van. A régi mesterek festményeivel ellentétben itt nincs központi elem, amit a közönség körbejárhat, így a festményeket mindenki másképpen értelmezheti.

Arra a kérdésre, hogy ez nem zavarja-e, elmesélt egy történetet.

– Az egyik kiállításomon megállt a festményem előtt egy férfi. Azt mondta, a képen New York körvonala látszik, s meg akarta venni. Elárultam neki, hogy amit lát, az Vancouver. Továbbállt, mert szétromboltam az illúzióját – akkor megtanultam, hogy a nézőkre kell hagyni, mit látnak bele a képbe. Ettől függetlenül egy picit próbálom őket irányítani, ezért mindegyiknek adok címet – mondta a művész, aki arról is beszélt, hogy felgyorsult a világ, alapvető értékek kérdőjeleződtek meg: ami korábban biztosnak tűnt, az egyik pillanatról a másikra összeomlott, ez pedig a képein is visszatükröződik.