Ízig-vérig tirpák ember volt

Bár a mondás úgy tartja, hogy senki sem pótolhatatlan, vannak, akiknek hiányát még hosszú-hosszú ideig megszenvedik a környezetükben élők. Gyebrószki János is ilyen ember. A tirpák hagyományok őrzője, a Nyíregyháza környéki tanyavilág lakóinak önzetlen támogatója, a nyughatatlan, mégis legendásan nyugodt közösségépítő április 16-án örökre elaludt.

Ízig-vérig tirpák családba született 1945. május 22-én, nagyszülei, szülei gazdálkodtak, így érthető, hogy neki is hasonló jövőt szántak. Gyebrószki János azonban máshogy döntött. Mandabokorban járta ki az általános iskolát, jó fejű diák volt, tálentumát mégsem kamatoztathatta. Az önálló élet reményében elszegődött a Geodéziai és Térképészeti Vállalathoz, ahol hamar felfigyeltek rá. Főnöke szerette volna, ha az értelmes fiatalember továbbtanulna, s geodéta válna belőle, ám szülei nem engedték. Mégis Budapestre került, ugyanis a fővárosban képezték az 1963-ban Nyíregyházán épülő gumigyár szakembereit. Az oktatás azonban elmaradt, műszakba osztották, amit nem bírt a szervezete, így egy év után hazajött. Nem sokkal később megismerte leendő feleségét, apósa segítségével állást szerzett az ÁFOR töltőüzemben. Ágnes lánya 1967-ben, Anikó 1968-ban született. Már családapaként elvégezte a közgazdasági technikumot, 1973-tól a Centrum Áruház rendészeti és tűzvédelmi vezetője lett, de a tanulás, az önképzés később fontos volt számára: kilenc év alatt több szakmát is elsajátított. A rendszerváltás után családi vállalkozásba kezdett.

Először a hetvenes években keresték meg azzal, hogy vállaljon közfeladatot, így lett a Hazafias Népfront rozsrétbokori titkára, majd 1980-tól tanácstag a településen. Az MSZP színeiben 1994 és 2006 között a 14-es számú választókörzet önkormányzati képviselőjeként a tanyabokrok fejlődéséért dolgozott, azért, hogy az ottaniak élete könnyebb legyen. A övéi pedig a nap huszonnégy órájában számíthattak rá, bárki bármikor és bármivel fordult hozzá, a rá jellemző megfontoltsággal igyekezett segíteni, megtenni minden tőle telhetőt.

Egy tirpák ember soha nem vetkőzheti le a tirpákságát, szorgalma, kitartása, munkaszeretet, ősei hagyományainak tisztelete egész életét végigkísérte. Ezért döntött úgy 2002-ben két társával, hogy megalapítják a Bokortanyák Lakosságért Egyesületet, melynek haláláig ő volt az elnöke. A szervezet felvállalta a megyeszékhely hatvanegy bokortanyáján élők érdekképviseletét, támogatását, kultúrájuk, szokásaik megőrzését, ápolását és nem utolsósorban bemutatását az utánuk jövő nemzedékeknek. Hagyományőrző és gasztronómiai rendezvényeik itthon és a határon túl is nyitott szívekre találtak, jó hangulatú báljaik, táncházaik a fiatalok körében is népszerűek. Mindent megtett azért, hogy az egyesület tagjaival közösen továbbadhassák azokat az értékeket, melyek nélkülük talán már rég a feledés homályába vesztek volna. A komoly feladatok azonban nem tompították az optimizmusát, s bár főként a háttérből szerette szemlélni az eseményeket, a táncos mulatságokon, hagyományőrző népi játékokon előfordult, hogy közönség elé kellett lépnie – ilyenkor megcsillogtathatta remek humorát. Imádott nevetni, és örült, ha másoknak is mosolyt csalhatott az arcára. Mindig azt mondta, hogy a siker közös, a kudarc azonban – mert olykor azzal is szembesülniük kellett – csak az övé. A bokortanyások persze soha nem így gondolták, tisztelték benne az örökké munkálkodó vezetőt, az embert, aki meghallotta a körülötte élők gondjait, bajait és örömeit, s döntéseit ezeket mérlegelve hozta meg. Magdika, akivel több mint tíz évig voltak egymás szerető társai, igyekezett mindenben támogatni őt. A kórházi ágyon is az egyesület, a pályázatok, a rendezvények szervezése foglalkoztatta, s alig várta, hogy újra dolgozhasson. Sajnos, már nem fejezheti be, amit elkezdett...

Akik ismerték, hiszik, hogy a túlvilágon sem pihen: kedélyesen elbeszélget mindenkivel, ha megkérik, elmeséli, hogyan készül a hamisítatlan tirpák orjaleves és töltött káposzta, talán ősei táncának néhány lépését is megmutatja odafent. Mi pedig, akiket itt hagyott, fájó szívvel búcsúzunk, s reméljük, ha eljön az idő, mosolyogva fogad majd minket a túloldalon.

– búcsúznak az egyesület tagjai.