„A gyökerek elengednek, mégis megkötnek”

A nyíregyházi születésű Antal Anikó Zsuzsanna a régi magyar és francia irodalmat kutatja, de verseket, prózát is ír. A 2008 óta Torontóban élő alkotó a napokban ünnepelte a 40. születésnapját, ebből az alkalomból beszélgetett vele Gerliczki András irodalomtörténész.

Legutóbb három éve találkoztunk Nyíregyházán A holdarcú asszony című köteted bemutatóján. Most Torontóban ülsz a képernyő előtt, de mintha az akkori beszélgetésünket folytatnánk városkánk főterén, a hullámzó tömeggel körbevett kávéházi teraszon. Itthoni ízek, emlékek, élmények körül forgott a szó, időlépcsőkön lépdeltünk, hogy téged idézzelek. „A semmi zsírpapírjába csomagolva / rejtőzködött minden ami / beleférhet egy mesebeli tarisznyába / minden ami elég lehet / egy hétmérföldes utazásra” – írod a Kanadai Magyar Írószövetség honlapján. Mit pakolt Nyíregyháza ebbe a mesebeli tarisznyába?

Nyíregyháza emberileg szinte mindent, ami az élethez kell, belepakolt ebbe a mesebeli tarisznyába. Mint egy gondoskodó szülő, felruházott, útnak indított. Értékek kabátját borította rám. A gyermekkorom és ifjúságom mind Nyíregyházához köthető. Sokat írok szülővárosomról, bizonyos helyekről, utcákról, amelyek életem meghatározó pontjai voltak. Ilyen például a Bujtos és Örökösföld. Ott nőttem föl. Belém ivódtak hangulatai, illatai, épületei és emberei. A panelházas élet. Szép volt, és élő. Emberi. Nagyon kicsi voltam, amikor Örökösföldre költöztünk. A neve mindig elvarázsolt a benne rejlő „örök” szó miatt. Kezdetben, amikor még egymás után épültek a tömbházak, éjjelente hallani lehetett a békák hangját, a tücskök ciripelését. Nagyon megnyugtató volt. Sokszor eszembe jut. A későbbiekben hitbeli értékekkel ruházott föl a patinás alma mater, a Kossuth Lajos Gimnázium, zeneileg a Vikár Sándor Zeneiskola, a Piccoli Archi zenekar, de a központ maga a Nyíregyházi Főiskola volt, ahol mind szakmailag, mind emberileg, mind a tudományos és irodalmi életet tekintve felbecsülhetetlen kincsekkel gazdagodtam. Ezek az alapok, ezeken állok.

Az élet úgy hozta, hogy az első kéziratoktól olvashattam verseid, hallhattalak klasszikus zenét játszani, bepillanthattam festményeid világába, eltűnődhettem fotós témáidon. Mit jelent számodra a művészet? Vetélkednek benned, vagy inkább erősítik egymást?

A művészet számomra olyan, mint a víz vagy a levegő. Nem lehet nélküle élni. Azt hiszem ezekben a bizonytalan időkben, amiket most élünk, ez a kijelentés egyre inkább önmagát igazolja. A művészetben egyszerre él az emberi és az isteni, két világ csodálatos találkozása. Legyen az akár vizuális, zenei vagy szóbeli csatorna. A művészetben menedéket tudunk találni az élet megpróbáltatásai elől. Felold, gyógyít, épít, kifejez. Segít megtalálni a helyünket a világban. Összekapcsol múltat és jelent, világokat, életeket. Bennem gyermekkoromtól gyökerezik mindez. Fiatalabb éveimben fúgaként versengtek egymással a társművészetek, egyszer a zene, máskor az irodalom, esetleg a képzőművészet. Mindig az, amiben a leginkább ki tudtam fejezni magam. Az évek múlásával ezek mind lecsendesültek, letisztultak, már nem vetélkednek, hanem támogatják egymást. Egy kép, egy dallam, egy vers mind összekapcsolható. Ez is azt üzeni számomra, hogy a világban minden összefügg mindennel.

Magyar–francia szakos tanár vagy, rendszeresen publikáló irodalomtörténész, esszéista és szépíró. Milyen előnyét érzed annak, hogy egy művészeti ág minden területén otthonosan mozogsz?

Számos előnyét érzem ennek, főleg a tanításban, bár használom mindezt az alkotásban és kutatásban is. Nagyon érdekes utat találni a diákokhoz a művészet által, veszem itt példának a francia nyelv tanítását. Az óráimon rendszeresen jelen vannak a versek, sanzonok, filmek és képzőművészeti alkotások. Egész fiatal korosztálynál tudom használni mindezt, a gyerekek nagyon élvezik, amikor hegedűvel, dobokkal francia dalokat tanulunk, de ha nincs hangszer, akkor ott van maga a beszéd ritmusa, nagyon jópofa dolog énekelve, esetleg rappelve igeragozást tanulni. A nagyobbakkal természetesen már komolyabb szinten lehet művészetek által idegen nyelvet tanítani. Van, hogy verset írunk, képzőművészeti alkotásba öntjük a tanulandót. Egy kedves diákom szappanba öntötte a Sacré-Coeurt, egy másik pedig agyagból és fából alkotta meg a párizsi katakombákat.

Legújabb köteted Lélekszimfónia címmel került nyomdába. A járványhelyzetet tekintve talán nem túlzás remélni, hogy az Őszi Könyvtári Napokon Nyíregyházán is bemutathatjuk. Milyen témákra, léthelyzetekre, milyen világra ismerhet rá ezekben a versekben a leendő olvasó?

Többen hittük, hogy 2020 „a csodák esztendeje” lesz, helyette viszont átfordult az élet egy szürreális világba. A karanténidőszakok mindenhol nehezen teltek, de lassan kezdtünk ehhez is hozzászokni. Lelassult az élet. Fizikálisan beszűkült a terünk, de ezzel ellentétben más szempontból tágulni kezdett a „világ”. Több idő jutott elcsendesedésre, elmélkedésre. A magány, bármilyen gyötrő is olykor, de jó tanító. Ebben a kötetben tételekbe rendezve költészet és zene ölelkezik. Szól a magányról, nosztalgiáról, érzésekről, időről, útkeresésről, a világról. A mostani helyzetet tekintve igazi csoda lenne ezt a kötetet az Őszi Könyvtári Napokon bemutatni, ha az égiek is úgy akarják, talán sikerül.

Kisvárosból indultál, s – a térképre pillantva – a „nagyvilágban” élsz. Mik voltak fontosabb élethelyszíneid, hogyan rétegződnek egymásra, s végül: hogyan tudsz oly megragadóan magyar s nyíregyházi maradni?

Igen sok fontos helyszín van az életemben, amiket ha egymásba szőnék, csodaszép anyagot képeznének. Varázsszőnyeget. Bele lennének szőve Nyíregyháza őszi utcái, a vadregényes Szamos-part, a szilaj tanyavilág, Abapuszta, a patinás Debrecen, a zsibongó Párizs és természetesen az éjjelente csillagvároshoz hasonlító metropolisz, Torontó. Minden állomás fontos. A legkisebbek is. Olykor a legkisebbekből visszük magunkkal a legtöbbet. A tanyából, a faluból, az ott élő hagyományokból. Ezek a gyökerek. Elengednek és mégis kötnek. Bármerre is járok a világban, tudom, ki vagyok: Antal Anikó, magyar és nyíregyházi.

Antal Anikó: Őszi szonáta négy képre

egy tükör

arcom a tükörben

több mint önreflexió

barna képkeretbe foglalt

gyökerek távoli vidék

porával belepett

családtörténet és egyebek

amiket a szélrózsa minden

irányába tova fújt

a nyírségi szél

keletre és nyugatra

időben és térben

vertikális és horizontális

messzeségben

óceánon túl emelt

törékeny katedrális

ez önmagam

egy alma

amin anyám és apám osztozik

márványfehér tányéron felszolgált

édességek mellettük keserű fekete

üres csészékben kihűlt és

megfejthetetlen kávézacc-üzenetek

szalvétával fedett titok

kórtermekben elhaló szerelem

egy pad

a szomorúfűz ágaiban

rejlik még néhány hang

egy vonósnégyesből

szoborrá lett a szív azon a

gordonka hangú őszön

egy kiállítás záróképe az

avarba borult sóstói táj

és az utolsó ecsetvonás

ahogy egy fekete konflis

mosolyoddal elszökött

a kalitka

egy gyűrött papírra

önmagad kalitkáját rajzoltad

és nem hagytad hogy

segítsek neked

repülni