Nagy elismerés, hatalmas öröm

– A szakmaiságunk, az újító törekvéseink, a kitartásunk, a hitünk – azt hiszem, ezeket ismerték el a Liszt Ferenc-díjjal, amiben persze biztosan benne van az is, hogy Magyarországon nagyon szeretnek bennünket az emberek – ezt mondja a március 15-e alkalmából kapott állami kitüntetésről Zombor Levente, a Talamba ütőegyüttes mátészalkai születésű vezetője, és hozzáteszi: nagyon sokat dolgoztak ezért az elismerésért.

– Ilyenkor sok minden átfut az ember agyán, hiszen ez a díj minden zenész életében óriási mérföldkő. Visszaemlékeztem a kezdetekre: 18 évvel ezelőtt kaptuk meg a diplománkat, ami akkor, ott, nem volt több, mint egy papír, és el kellett döntenünk, hogy mit kezdünk vele. Nem tudtuk, meg tudunk-e állni a lábunkon, sem azt, hogy lesz-e igény arra, amit kitaláltunk és képviselünk. Az együttessel egy penészes pincében kezdtük el a nagybetűs életünket, ott tároltuk az egyszerű kis hangszereinket.

– Hosszú évekig minden fillért a Talambára költöttünk, és hiába lett közben családunk, és akartunk házat vagy autót, mi mindig gyűjtöttünk valamire – pontosítok: valamilyen hangszerre. Amikor kinőttük a pincét, el kellett döntenünk: hogyan tovább? Debrecenben nem kaptunk segítséget a továbblépéshez, Gödöllőn viszont igen, így mind a négyen ideköltöztünk. Ez egy nagyon nehéz időszak volt, hiszen közben szülők lettünk, a zenekar sorsa pedig sok család életét befolyásolta. Hiteleink voltak, jött a gazdasági válság, és mint minden kapcsolatban, a miénkben is voltak mélypontok. Többször feltettük a kérdést, hogy megéri-e ennyit dolgozni, ennyit hajtani. Együtt éltük meg a mélységeket és a magasságokat is, de mindig jobban szerettük egymást annál, mint hogy feladjuk – mondta Levente, aki arról is beszélt, hogy egy ideje már foglalkoztatta őket az állami kitüntetés.

Őszinte gratulációk

– Többször megtöltöttük a Müpát, neves hazai előadókkal játszottunk együtt, külföldre is gyakran hívtak bennünket, és nem tagadom: eszünkbe jutott, hogy vajon kapunk-e komoly elismerést, és ha igen, mikor. Ebben az évben kétszáz jelölt közül végül csak öten vehették át a Liszt Ferenc-díjat, és tudjuk, hogy nagyon sokan megérdemelnék, de szerénytelenség nélkül állíthatom: mi sem érdemtelenül kaptuk meg. A szakma kiváló képviselői gratuláltak nekünk telefonon vagy az interneten, és bár a legtöbb kitüntetéshez fanyalgók is társulnak, ebben az esetben egyetlen ilyet sem tapasztaltunk. Mindenki őszintén örült a díjunknak, hozzátéve, hogy már ideje volt, hogy megkapjuk.

– Óriási elismerés, büszkék vagyunk rá, jobbkor nem is jöhetett volna. Lelkileg és anyagilag is nehéz helyzetben vagyunk, hiszen már egy éve nem koncertezhetünk, és ez a díj most jókora lökést ad az elkövetkező időszakra. Egy ilyen komoly kitüntetés persze felelősséggel is jár, de a hozzáállásunkkal eddig sem volt baj: minden egyes fellépésünkön arra törekszünk, hogy a tudásunk legjavát nyújtsuk, és ez független attól, hogy egy kis faluban vagy a Müpában állunk-e színpadra.

A munka mindig szent volt

Az együttes másik, megyénkhez kötődő tagja Szitha Miklós, aki Leventével együtt Nyíregyházán, Joó Csaba és Szabó Dénes keze alatt nevelkedett. Lapunknak azt mondta, a sok éjszakázás és a rengeteg megtett kilométer jutott először az eszébe, amikor megtudta, hogy immár Liszt-díjasnak vallhatja magát. – Különösen az első tíz évünk volt küzdelmekkel teli, mert az indulásunkhoz nem igazán kaptunk segítséget, de minden helyzetben sikerült hűnek maradnunk a hitvallásunkhoz, és eljuttathattuk a zenénket a legkisebb településeken élőkhöz is. Számunkra a munka mindig szent volt, és ha akadtak is összezördüléseink, azokat a koncert végére mindig magunk mögött hagytuk.

– Semmihez sem hasonlítható boldogság, amikor együtt lélegzünk a közönséggel, és részesei lehetünk egy hihetetlenül pozitív közegnek: ilyenkor az ember elfelejti a sok munkát, a nehéz pillanatokat, ez az érzés eddig minden nehézségen átsegített bennünket – mondta Szitha Miklós, és hozzátette: ha nem lenne pandémia, sok-sok koncerttel ünnepelnék meg a Liszt-díjukat, ami persze most is hatalmas boldogság, óriási öröm.

SZA