A kenyérhéjmagyarság fesztiválja

A kenyérhéjmagyarság a szórványmagyarság metaforája, a szó költői képben tükrözi, hogy a nemzetiségi sorsba szakadt emberek valahol a világ peremén élnek, legalábbis a nyelvi világ peremén, ezért kicsit kemények és érdesek, mert idegen nyelvek gyűrűjében kell megóvniuk – mint a ropogós héj – azt a puhaságot, életet adó jóságot, ami a kemencében sült kenyér sajátja.

Az ő fesztiváljuk immár harminckettedik alkalommal a kisvárdai. Balogh Tibor művészeti tanácsadó, ötödik éve a darabok válogatója a naponta megjelenő Kisvárdai Lapokban ekként fogalmazott: „Soha eddig ilyen változatos előadás-kínálattal nem találkoztam, mint most. Soha ekkora megmutatkozási vágyat nem éreztem az elszakított nemzetrészek társulataiban, mint most.”

Kötetlenül, lazán

Így igaz, Kisvárdán egy héten át formabontó, merész, izgalmas sokrétű előadásokat lehetett megnézni, és a könnyedebb műfaj kedvelői is megtalálták a számításukat. Ibsen a kortársunk, ezt leginkább A nép ellensége című műve is bizonyítja. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata ezt fokozottan érvényesítette, mivel a művet mai „hangszerelésben” és a Keresztes Attilától megszokott egyedi rendezésben adta elő. Például Stockmann apa és gyermekei vacsora után sisakban és mellényben kerékpározni indulnak, a lapszerkesztő a laptopját mindig magával viszi, s a mobiltelefon is gyakran előkerül.

Az előadás beszédmódja is ehhez igazodik, a nagy monológoktól eltekintve szinte végszavak nélkül, kötetlenül, lazán beszélgetnek a szereplők, egymás szavába vágva. Ezzel azonban a nagy összeütközés még fokozottabb lesz: Stock­mann doktor felfedezése a kisváros (fürdő)vizének szennyezettségéről, sőt mérgezettségéről (Sebestyén Aba hiteles alakítása), kontra a polgármester (Tollas Gábor) gondolkodásmódja: ha ez kiderül, a város sok pénztől esik el, hiszen elkerülik a turisták. Ez a darab ugyanakkor a demokráciáról, a többségi akarat szerinti döntés valós tartalmáról is szól. Itt válik részben az előadás interaktívvá, mivel a nézők is megszólíttatnak: hogyan gondolkodnak a sajtószabadságról és a szólásszabadságról? Mi több, szavaz is a publikum, és bár szinte mindenki úgy, hogy a doktor a nép barátja, hiába, kicserélik a szavazóurnát, és kiderül: ő a nép ellensége…

Végzetes szenvedélyesség

Nagy formátumú előadás az Anna Karenina, és nemcsak időtartama, de összművészeti jellege miatt is. A szavak mellett legalább ugyanolyan szerepe van a metaforikus mozgásnak és táncnak (koreográfus: Olga Panga). Ezek megerősítik, illetve helyettesítik a közlést. A díszlet pedig az óriási szárnyas ajtajaival hű tükre mindennek.

Tolsztoj műve többek között a korabeli Oroszország képmutatásáról szól – szeretője lehet egy nőnek, de nem válhat el –, és egyúttal a női mivolt és egyenlőség szószólója is.

Ugyanakkor az előadás inkább a férfi-nő, illetve egyetemleges emberi kapcsolatokról szól. Számos színpadi feldolgozásának a sorában az Újvidéki Színház kitűnő, kiemelkedő, minden elemében kidolgozott előadása (rendezője a macedón Dejan Projkovszki) a végzetes szenvedélyességében, az érzelmi csúcsok megláttatásában és erotikus túlfűtöttségében tér el az eddigiektől. Béres Márta százszínű és sokarcú alakítása a címszerepben lenyűgöző, Vronszkij gróf pedig Mészáros Árpád megformálásában az erőt és a kitartást képviseli. A szerelmi háromszög harmadik tagja, a férj (Német Attila) kellően erős vagy esendő. A katartikus vég, Anna öngyilkossága nem a vonatzakatolás és fülsiketítő sípolás kíséretében történik: kisfia, Szerjozsa játékmozdonya és annak hangja jelenti a véget.

Minya Károly