Balett-táncos fiú Nyíregyházáról? Igen

A 2020-as esztendő ötvenhárom éve az első olyan év Szakály György számára, amely nem próbateremben vagy színpadon kezdődött. A táncművész néhány hónapja „hivatalosan” nyugdíjas.

Huszonhárom éves frissdiplomás volt akkor, amikor először találkoztunk, később aztán többször is írtam róla.

„Balett-táncos fiú Nyíregyházáról?” – kérdezte főszerkesztőm, Kopka János, amikor 1978-ban előhozakodtam tippemmel. „Az tényleg érdekes.” És szinte már indultam is Budapestre, hogy Szakály Györggyel találkozzam. Össze kellett szedni magam, hogy legalább a legfontosabb balettkifejezésekről, -szerepekről tudjak valamit a pas de deux-től Tankrédig. Izgultam is, hiszen merőben új terep volt számomra. Talán az nyugtatott meg, hogy a táncos mindjárt az elején elmondta: ez az első interjúja…

A Nyírségből az Operaházig

Az életért küzd a két páncélos lovag. Az egyik súlyos sebet kap, a vetélytárs segít. Amikor a vértek lekerülnek, a győztes Tankréd látja, hogy akivel megvívott, nem más, mint féltőn szeretett szerelme, Klorinda. A lány a fiú karjaiban hal meg.

Rövid történés Monteverdi Tankréd és Klorindájából, amely most Tóth Sándor táncművében kelt új életre, és a Budapesti Operaház idei szezonjának egyik sikeres darabja. A reflektorok fényében, Tankréd szerepében Szakály György.

– Ezt a szerepet eljátszani mindig mérföldkő egy ba­lett-táncos életében – mondja az Operaház balettkarának fiatal tagja. – Olyan teljesítményt kíván, amelyben a táncos bizonyíthat. Talán ezért is szerettem meg.

(…) Nyíregyházáról indult. Egy negyedikes kisdiák a Kelet-Magyarországban olvasta a Balettintézet felhívását, s jelentkezett. Csaknem négy­ezren vágtak neki az akadályoknak, és amikor szeptemberben először olvastak osztálynévsort, huszonhatan voltak.

– Akkor kezdtem érezni, hogy komolyra vált a dolog – folytatja. – Kollégium, ösztöndíj nélkül hozzá sem kezdhetek, ha fel is vettek. Mert akkoriban nem volt olyan anyagi helyzetben a családunk, hogy havonta ezresekkel támogassanak.

(…) Édesanyja mondja a nyíregyházi, Vasgyár utcai lakásban: – Persze, hogy megnéztem a fiunk első főszerepét. A díszpáholyból. Őszintén szólva kicsit fátyolos szemmel mindig úgy láttam, hogy az én fiam lépett be, amikor új férfi táncos érkezett a színpadra. Aztán amikor partnernőjével ketten táncoltak, mindig azért izgultam, hogy egy-egy emelésnél Gyuri el ne ejtse a művésznőt…

Szakály György édesanyja csak fia révén ismeri a művészberkeket. Ő ma is a Nyíregyházi Konzervgyár betanított munkása, három műszakban dolgozik. Édesapja villanyszerelőként ment nyugdíjba, két testvére is csak távolról szemléli a balett-táncos érdekes, szép életét. (Kelet-Magyarország, 1978. december 24.)

A mozdulatokkal csodákat lehet kifejezni

1983 júliusának utolsó vasárnapján ünnepelt művésszel ültem le a budapesti Sajtóházban – nem sokkal korábban Liszt Ferenc-díjjal tüntették ki.

– Mondd, mivel foglalkozol, ha éppen nem táncolsz?

– Borogatom a bekékült térdemet és az éppen ügyeletes más kékségeket…

– Mégis szép a balett?

– Természetesen. (…) Meg kellett tanulnom, hogy a ba­lettban az a legnehezebb, ami a nézőtérről legegyszerűbbnek látszik. Azért viszont, hogy valóban annak látsszék, mindennap alaposan meg kell dolgozni.

– Most a Spartacus főszerepére készülsz, holnapután lesz a bemutató. Izgulsz?

– Napok óta ezzel élek együtt, Spartacussal kelek s fekszem… De nem csak a bemutató, a nagy szerep miatt… Izgalom, feszültség nélkül nem tudnék, nem lenne érdemes színpadra lépni… Nem véletlen, hogy ha az ember valamire már nem talál szavakat, elkezd táncolni: az mindennél többet fejez ki. És az a szép, hogy a balett emberekről, érzelmekről szól. A táncos pedig akkor jó, ha táncával tud újat mondani, ha nem szokványos, ha nem elcsépelt, ha akár tízszer is érdemes megnézni egy darabot, mert az mindig új, mindig más. A mozdulatokkal csodákat lehet kifejezni… (Kelet-Magyarország, 1983. július 9.)

A legfiatalabb Kossuth-díjas

Szakály György ünnepelt, sikeres táncos, három földrész balettszínpadain bármikor szívesen látják. A bonni operában szinte törzstag. Nem meglepetés, ha a sydney-i opera szólótáncosnak hívja meg – a New York-i Metro­politanben esedékes gálájára.

Balettiskolai tanulmányainak befejezése után, amikor először találkoztunk, a hozzáértők azt mondták Szakály Györgyről: ígéretes tehetség, majd meglátjuk, mire viszi…

S az ifjú táncos – most már leírhatjuk – élni tudott tehetségével, szorgalmával. A balett az élete lett. Szívósan, az újabb és újabb feladatokat megoldva, bátran lépett előbbre a világot jelentő színpadon. A napi sikereket előbb díjak, aztán a kollektíva által megszavazott szakmai elismerések erősítették, amelyeket állami kitüntetések követtek. Március 15-én pedig a Parlamentben a köztársasági elnöktől a Kossuth-díjat vehette át. A kitüntetettek sorában messze ő volt a legfiatalabb, 35 éves.

De fiatal-e egy 35 éves ba­lett-táncos?

A kérdésen elmereng egy kicsit.

– Kis jóindulattal azt lehet mondani, hogy az Operaház balett-társulatánál én a középgeneráció vagyok – mondja, majd mégis hozzáteszi: – Vagy inkább utána egy kicsit… (Kelet-Magyarország, 1991. március 30.)

Feltöltődni csak itthon lehet…

– A tavalyi esztendő volt az, amikor azt mondtam, hogy „megállj”. Egyszerűen hiányzott, hogy nem vagyok Pesten, keveset vagyok itt, – pedig minden évadban vállaltam feladatot itthon, soha nem szakadt meg a kapcsolatom a magyar Operával. Mégis hiányzott az állandóság. A háttér, ahol föl lehet töltődni, ahol el lehet menni színházba, moziba…

– Éppen most meséltem anyukának, hogy a nagymama, aki nagyon fontos személyiség volt a családban, egyszer azt mondta nekem, még kezdő táncos koromban: „Cigányéleted lesz neked, édes fiam, meglásd. A bátyádnak nagyon jó szakmája van, miért nem mégy te is autószerelőnek, mint ő…”

– És egyszer tavaly szeptemberben a montreali repülőtéren „bekattant” a nagymama intelme. Elgyötörve várakoztunk, hatalmas tömeg volt a sztrájk – késések, kimaradt járatok – miatt. Szinte hallottam: „cigányéleted lesz…” Mondtam is a partneremnek, Pongor Ildikónak, akivel ketten léptünk fel Kanadában: „Milyen igaza volt a nagymamának. Itt vagyunk egy távoli országban, vadidegen emberek között, senkit nem ismerek rajtad kívül. A földön ülök, előadások után, gyűrötten, fáradtan, ráncosan. Tudod, ösztönösen jó megérzései voltak… Jó, nem ekhós szekér, meg nem ilyesmi, de mégis…”

A krónikás meg arra gondolhat: operabáli pompa, fény, gyönyörű táncosnők, taps, siker… Igen, ez is, de nem csak ez… (Kelet-Magyarország, 1991. március 30.)

- Marik Sándor -