Ő maga választotta az életét kitöltő zenét

Szentpáli Roland hihetetlenül gyors tempót diktál: a Nemzeti Filharmonikus Zenekar szólamvezető tubaművésze, szólókarrierje felívelőben van, komponál, tanít, sokat utazik. A 2018-as év utolsó harmada azonban túltett minden addigin: doktori disszertációjának megvédése, oktatói kinevezés újabb egyetemre, új művének ősbemutatója, folyamatos fellépések, mesterkurzusok vezetése.

Már többször is megkerülte a Földet, annyit utazott. Azt mondja, számára lényeges, hogy az életét kitöltő zenét maga választotta, nem pedig megmondták, hogy ezt kell csinálnia. Szeret kipróbálni ismeretlen dolgokat – hangszereket is –, és nem bánja, ha hibázik, mert fontos rájönnie, mit rontott el és miért, mert abból tanul.

Mi tetszett meg önnek kisgyerekként a nem mindennapi hangszerében?

Amikor eljött az idő, s közelgett az iskolai beiratkozás, a szüleim megkérdezték, hova szeretnék járni: sporttagozatra vagy zenei osztályba. Számomra nem is volt kérdés, sportolni szeretnék. A 6. számú általános iskolában azonban fordult a kocka: énektanárunk, Barna János – népzenész, kiváló hegedűs – az órákon időnként elővette a hegedűjét, és gyönyörűen játszott.

Egy darab különösen megtetszett. Amikor hazamentem, a kis játékzongorámon lejátszottam, amit tőle hallottam. Másnap vittem magammal a szerkentyűmet, azzal, tudok zongorázni. Meghallgatta az előző napi dallamot, ami – mint később megtudtam – Bach G-dúr menüettje volt. Nagyon szerettem volna hegedülni, és eleinte Barna tanár urat zaklattam a szünetekben, tanítson engem.

Ő azonban szenvedélyes dohányos volt, és én éppen a cigarettaszüneteket vettem el tőle; talán ezért vagy ezért is irányított a zeneiskolába. A szüleim tudta nélkül mentem oda, és mondtam az első szembejövő tanárnak, hegedülni szeretnék. Kézen fogott, és bevitt az egyik hegedűtanárhoz, aki – miután megtudta, hogy ezzel szeretnék foglalkozni egész életemben – eltanácsolt.

Azzal érvelt, nehéz lenne most kezdeni, mert tizennégy évesen már felvételizni kell a konzervatóriumba. A többiek négy-öt éves koruk óta hegedülnek, azt a tudást nem lehet bepótolni egy év alatt, nézzek más hangszert. Mentünk sorba a szaktermeken, mígnem megláttam, pontosabban meghallottam a rézfúvósokat. Ott lecövekeltem. Furcsa módon nem egy csillogó hangszer tetszett meg, hanem a sarokban árválkodó, zöldes-mattnak látszó méretes instrumentum.

Mint kiderült: tuba volt. Gyerekként azt gondoltam, ha már nem hegedülhetek, legalább látsszon, hogy játszom egy hangszeren, ezért választottam a legnagyobbat. Aztán jött a zeneiskola tubatanára, Lukács Sándor, aki bemutató jelleggel meg is szólaltatta nekem a hangszert. Tetszett a tuba bársonyos, mély, puha hangja. Így kezdődött „zenei karrierem”.

Vagyis inkább kezdődött volna, mert Lukács Sándor szerint először erősíteni kellett a tüdőmet, megtanulni a levegővel gazdálkodni, sőt helyes technikával levegőt venni, és kifújni. Igaza volt…

Munkáinak, fellépéseinek színhelye négy földrész. Vannak kedvenc helyszínei?

Kedvenc hely az, ahol jó muzsikusokkal játszhatok. Természetesen egy város, egy épület is lehet inspiratív. Az említett operaház például ilyen, de maga egész Sydney is. 1999 karácsonyán jártam ott először, a „TubaMania” nemzetközi tubaversenyen vettem részt – amit meg is nyertem. Azóta többször léptem föl Ausztráliában, és kedvemre való hely.

Sydney tökéletes keveréke az európai műveltségnek, hozzáállásnak és az amerikai nagyvonalúságnak, lazaságnak. A lakosság barátságos, művelt, nyitott a világra. Kellemes maga a város is tágas tereivel, széles utcáival, ahol tényleg felszabadultnak érzi magát az ember. Csak ne lenne olyan messze… Dél-Amerika is különleges helyszín.

Minden ország más, Brazília, Kolumbia, Peru – ömlik az élmény az Európából érkező vendégre. Mindig csodálkozva nézem azt a kettősséget, amit tapasztalni lehet. Egyrészt a borzasztó szegénységet, másrészt azt az életszeretetet, ami ott jellemző.

Az első órákban szembesülhetünk azzal, hogy itt mi Európában milyen jól élünk, és sokszor mégis milyen lehangoltság, szomorúság vesz erőt a hangulatunkon. Persze ez már nem zenei, hanem szociológusoknak való terep….

Többször szóba került már a versenyzés, zsűrizés. Elképzelhető ez párhuzamosan?

Nem. Én versenyeken évek óta zsűritagként veszek részt, ha felkérnek. Ugyanis a hét legnagyobb nemzetközi versenyt már megnyertem, s a szabályok nem teszik lehetővé az ismételt nevezést. Ezek a fiatalok számára jelentenek lehetőséget a kiemelkedésre. A tapasztaltabbak tanítanak, karrierjüket építik, hangversenyeket adnak, vagy rangos zenekarok tagjaiként szerepelnek, s alkalmanként zsűriznek. Ezt teszem én is, zeneszerzéssel kiegészítve.

Ha akart volna külföldre menni, akadtak volna lehetőségek, de inkább maradt. Miért?

Egy idő után megfogalmazódott bennem, sok szép és jó hely van a világon, de én itthon szeretnék élni, és itthon szeretnék érvényesülni. A tendencia: ha valaki kiemelkedő abban, amit csinál, akkor elmegy vagy elküldik külföldre, érvényesüljön ott is. Az én filozófiám viszont az, hogy itthon szeretnék jó lenni, a hazai zenei élethez szeretnék nap mint nap hozzátenni valamit, és a hazai felsőfokú oktatási rendszer színvonalát szeretném munkámmal emelni.

Szólókarrierje és részvétele különböző együttesekben a nyilvánosság előtt zajlik. A doktori tanulmányok azonban nem ilyenek. Elfoglalt művészként miért döntött a rengeteg időt felemésztő kutatás mellett?

Nem pillanatnyi fellángolás volt. Amikor 23 évesen Debrecenben az egyetemen tanítani kezdtem, noszogatott a vezetés, doktoráljak, legyek akkreditált. Akkor azt gondoltam, majd doktorálok hatvanévesen, amikor már nem leszek aktív előadó. Aztán elmélyültem a tuba – valamint az azt megelőző többféle kónikus hangszer – titkaiban, és hajtott a kíváncsiság, kutattam, forrásanyagokat gyűjtöttem.

Magam is meglepődtem, amikor számomra váratlanul a berlini hangszertörténeti múzeumtól érkezett meghívás: tartsak előadást, és koncert keretében mutassak be historikus hangszereket, konkrétan a tuba elődeire gondoltak. A felkérések gyarapodtak: Amszterdam, Rotterdam, Bécs kiváló művészeti egyetemei hívtak ugyanezért. Valóban komoly tudásanyag gyűlt össze, és játszani is megtanultam a több száz éves hangszereken. Folyamatosan tanultam, miközben tubaművészként tettem a dolgom.

Ilyen körülmények között vettem elő a gondolatot, fel lehetne tenni a pontot az i-re: érdemes volna leírni tudásom legjavát – különösen, ha felérne egy doktorival. Tartozom ennyivel a szüleimnek a támogatásért, a doktori disszertáció pedig tanulmányaim méltó lezárása lehetne. Ilyen előzmények után jelentkeztem a Zeneakadémia doktori iskolájába. Két évemet töltötte ki, sokszor erőn felüli munkával. Mindenek után örülök, hogy vállaltam! Sokat tanultam, olyan lépcsőfok ez az életemben, amit nemcsak meg kellett lépjek, hanem jó is volt megtenni.

Nem csak inspirálja a kortárs szerzőket, maga is szép számmal írt már darabokat. Milyen a fogadtatás?

Mivel aktív tubásként ismerem a rendelkezésre álló repertoárt, igyekeztem hiánypótló műveket írni, elsőként egy Tubaversenyt, majd több kamaradarabot. 2018. év vége „zeneszerzői énem” nagy menetelése volt, három hónap, három premier, három ősbemutató. Októberben a MÜPA-ban adták elő a CAFe Budapest Fesztivál keretein belül, a Budafoki Dohnányi Szimfonikus Zenekar előadásában, Feledi János zseniális koreográfiájával a Feledi Project közreműködésével, az Orfeusz Szentpáli-művek balettemet.

Érzelmekkel teli, erős hangzású szimfonikus művet írtam. Novemberben a Budapesti Vonósok kértek fel, hogy egy teljes koncert erejéig legyek a vendégművészük, mégpedig egy igen attraktív helyszínen, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Ráhangolásként Boccherini-műveket ajánlottam, ahol az eredeti csellószóló helyett merész tubajáték versenyzett a zenekarral.

Ezután következett Éva című művem ősbemutatója, amelyet „színésznőre, szerpentre és vonósokra” írtam. Természetesen a szerpent az a kígyó (a hangszer alakja adta is ezt), amely fondorlatosan csábította el „a nőt”, akit Tompos Kátya színművész személyesített meg. Nem az ismert bűnbeesés következett be, hanem arról szólt, mi történt Éva lelkében, miért hagyta magát elcsábítani.

A szöveget, Tompos Kátya monológját Szy Katalin írónő, pszichológus írta. Ő tehát a hiteles szakmai háttér. Az estét a Chill Fantasyval zártam: ez is egy általam komponált jazzes darab. Magyarországi premier volt, az est emlékezetes együttműködés a Budapesti Vonósokkal.

Elfoglaltságaiból úgy látszik, a tanítás sem áll távol öntől, jelenleg két egyetemen tanít. Hogyan jutott egyetemi katedrához?

A tanítás sohasem volt idegen számomra, frissdiplomásként rögtön tanítani kezdtem Nyíregyházán, a Művészeti Szakközépiskolában, majd nem sokkal később Debrecenben az egyetemen. Egyénileg is tanítottam, mesterkurzusokat tartottam, és privát órákat adtam. A svájci Luzern városában működő Művészeti Egyetem egy állást hirdetett meg, a tubadocensit.

A pályázati kiírás minden pontjának megfeleltem, egyedül az én szempontom lett kérdéses: megoldható-e, ha nem költözöm el Magyarországról. Az egyetem nem emelt kifogást, a közlekedés pedig kiváló, hiszen Luzern alig több mint ötven kilométerre van Zürichtől, amelyet Budapesttel naponta több repülőjárat köt össze, mindössze másfél óra a menetidő.

A tájékozódást követték a gyakorlati tennivalók, előbb írásban, majd a helyszínen. Ott derült ki, tizenöt tubaművész pályázott, három jelöltet hívtak személyes megmérettetésre. Játszani kellett, aztán a próbatanítást személyes elbeszélgetés követte, majd az értékelés: elnyertem az állást. Akkor már szétnéztem a környéken is. Egy festői szépségű, emberi léptékű, nyolcvanezres városról van szó, amelyet élénk zenei élet jellemez. Kéthetente tartok órákat.

Mik a tanítás kulisszatitkai?

Mindent kell tanítani, minden mindennel összefügg. Például nem lehet úgy eljátszani egy Brahms-szonátát, hogy nem ismerjük a zeneszerző életét, nem tudjuk, melyik alkotói korszakában írta, kinek írta. Ez egyrészt zenetörténelem. Tudni kell azt is, abban a korban milyen előadói habitus érvényesült, milyen akcentusokkal, milyen dinamikákkal játszottak, milyen volt a hangszín.

Mit kell kiemelni, mit elsimítani, ahhoz képest, ahogy játssza. Tehát a növendékek hozzák a darabokat, én pedig tanítom nekik, miként lehet az előadás a legjobb színvonalú és a leghitelesebb. A hangszeres tudást is csiszolni kell. Mindig lehet fejlődni akár hangszertechnikai, akár előadóművészi szempontból.

(A cikk a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemlében megjelent interjú rövidített változata, a szerzője Marik Sándor.)

Szentpáli Roland

Zenei tanulmányai: Vikár Sándor Zeneiskola, Nyíregyháza, Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnázium, Budapest, Zeneakadémia Budapest (ma: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem), doktori iskola, disszertáció megvédése.

Művészi, oktatói munka: Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Hochschule Luzern, Svájc, docens, Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, docens. Zeneakadémistaként hét nagy nemzetközi versenyen ért el első helyezést. Művei (válogatás): Magnificat, Beatus vir, Tubaverseny (szimfonikus zenekari kísérettel), Orfeusz-balett, Éva, Chill Fantasy, La Follia. Lemezei (válogatás): első CD-je 1999-ben jelent meg (I Killed My Lips, négy saját kompozícióval), a második 2005-ben (On My Way), azóta több mint negyven. „i3” című szerzői albuma az Egyesült Államokban a „Legjobb klasszikus felvétel” díját nyerte el 2014-ben.