Csernobil: „Tévelyeg az ember, míg remél”

„Nálunk ugyan nincs semmi, de az legalább tegnap óta csökken” – ez a keserű vicc járta 1986 tavaszán Budapest utcáit, amikor számunkra is világossá vált, hogy korábban soha nem látott méretű atomkatasztrófa történt a Kijevtől 110 kilométerre fekvő csernobili atomerőműben.

Belelátni a borzalomba

Az elmúlt hetekben a világ ismét Csernobil-lázban égett, köszönhetően az HBO legújabb minisorozatának, amelyet a nemzetközi moziadatbázis, az IMDb minden idők legjobb televíziós sorozatának kiáltott ki. S bár az idei évfordulótól már közel két hónappal eltávolodtunk, a hihetetlen nézettségi mutatókat látva fontosnak éreztük, hogy „visszalőjünk” a 33 évvel ezelőtt történtekre, amely korunk soha fel nem dolgozható, eposzi eseményévé vált, egy sorban a Titanic, vagy mondjuk a World Trade Center pusztulásával. A sorozatot létrehozó Craig Mazin forgatókönyvíró „jó lóra tett”, amikor úgy döntött, filmre írja a biblikus méretű katasztrófa krisztusi korba lépő sztoriját, ami mit sem vesztett frissességéből. A döbbenet ugyanis, hogy ilyesmi megtörténhetett, még sokáig velünk marad, akárcsak az olyan hosszú élettartamú izotópok, mint a cézium vagy a stroncium. Eddig közel tízmillió nézőt vonzott a sorozat, de azóta is úgy terjed a híre a nézők között, mint a neutronsugárzás.

A mértéktartó és a szakmáját remekül művelő írónak szerencsére volt hova nyúlnia, hiszen az eltelt 30 év tucatnyi irodalmi alapanyaggal szolgált, gondolunk itt dr. Jurij Scserbak, Grigorij Medvegyev orvos, illetve mérnök visszaemlékezéseire vagy az ukrán szerzőkére, Marko Bojcun (és Robert Gale), valamint Dávid Marp vagy Vlagyimir Csernusenkó könyveire. Ezeken kívül persze két másikra bizonyosan épített a szerző. Uramisten, mit tettünk! címmel Piers Paul Read angol író szedte össze a legtöbbet, amit a katasztrófáról tudni lehetett, illetve Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas író Csernobili ima című 2013-as dokumentumregényéből egész fejezeteket láthattunk visszaköszönni a filmkockákon. Mindkét mű megjelent magyar nyelven is. Aki ezeket a munkákat nem olvasta, talán még soha nem látott bele olyan mélységben, mint most a film segítségével, mi is történt 1986. április 26-án hajnali 1 óra 24 perckor, és az milyen következményekkel járt. Ráadásul egy olyan reaktor felrobbanása miatt, amiről még ma is azt állítják az atomfizikusok, hogy ha jól megtervezik, képtelen felrobbanni.

Velünk élő izotópok

A film egyik erőssége a sok közül, hogy kínos pontossággal idézte meg azt a több mint negyedszázados múltat, szinte időgépbe ültetve a nézőt. Nem meglepő, hogy a siker láttán megjelentek a huhogók, akik a kákán is csomót keresve rögtön kiszúrták a valótlanságokat. Csakhogy ilyenből csupán néhányat találtak: az a helikopter nem akkor és amiatt zuhant le, Valerij Legaszov nem felakasztotta, hanem főbe lőtte magát, nem hárman álltak a vádlottak padján, hanem hatan, a bányászok nem vetkőztek meztelenre, stb. Ezzel együtt fikciós mű még soha nem volt ennél valóságosabb, amit nézni sem könnyű.

A sorozat végére érve a néző újra levonhatta a konzekvenciát: nem a plutónium az igazán veszélyes, hanem az ember. A szolgalelkű, a hazug, a gyors és látványos sikereket hajszoló, a hatalmi, politikai arroganciára képes, az esztelenül versengő és korlátolt ember. Mindehhez már csak hab volt a tortán az atomerőmű 57 feltárt konstrukciós hibája, az üzemviteli szabályzat és a munkaprogram többszöri megsértése. Persze, az oroszok mindjárt megsértődtek, ellensorozatban gondolkodnak, amelyben az FBI okolható mindenért. (Egyébként már akkor is terjengtek efféle pletykák.) Mindez persze már aligha segít azon, hogy csak szovjet oldalon 400 ezer ember földjét szennyezte el a robbanás, 128 milliárd USA-dollárt emésztett fel a kármentesítés, több mint 40 milliárd rubeles deficitet okozva az országnak, nem beszélve a 180 ezer kitelepítettről, a közel 200 ezer, indokolatlan művi vetélésről és a sugár-, illetve rákbetegségben meghalt ezrekről.

A következmények egész Európát, benne Magyarországot is érintették, sőt a sugárzást május elején Japánban, Kínában, Indiában, sőt még az USA-ban is regisztrálták. Mi azzal vigasztalódhattunk, hogy Ausztriában háromszor akkora dózist mértek, mint Budapesten (Nyíregyházán kevesebb mint 10 kilobecquerelt négyzetméterenként), ki is „zavartak” bennünket május elsején felvonulni, ahogy Kijevben tették. Kaptunk viszont a 137-es céziumból 40-50 kilobecquerelnyit, és azt még a magyar fizikusok is elismerték, hogy a hosszú felezési idejű izotóp a magyar lakosságot az élete végéig elkíséri, akár 30-45 év alatt fejtve ki hatást.

A humán tényező

Egyébként a szakemberek ma is óvnak mindenkit az atomenergia-fóbiától, amihez itthon elég csak Paksra gondolnunk. A magyar atomerőmű mellett szól, hogy nem RBMK-típusú – amit még Teller Ede is veszélyesnek minősített –, hanem biztonságosabb nyomottvizes. A paksiak 2005. május 28. és június 4-e között tudományos expedícióra indultak Csernobilba, az ott tapasztaltak alapján megpróbálva tiszta képet teremteni a sajtó által is összezavart fejekben. A dr. Szatmáry Zoltán, dr. Aszódi Attila szerzőpáros a könyvében azzal „nyugtatta” olvasóit, hogy a felszín feletti, kínai atombomba-kísérletek azóta néhány százszor még több szennyezést is szórtak a fejünkre, mint Csernobil, csak azokról még annyit se mondtak el nekünk.

Innen nézve is hiba lenne azt feltételezni, hogy a bajkeverés csupán szovjet sajátosság. Amióta reaktorokat építünk – 1942-ben Chicagóban létesült az első –, történt baleset az USA-tól Japánig, eddig összesen több mint hetvenszer. Még Pakson is, 2003-ban, méghozzá súlyos üzemzavar, ami komoly balesethez vezethetett volna. Azt viszont nehéz lenne megmondani, vajon mindenhol olyan hősiesen helyt álltak-e a baleset elhárítói, mint Csernobilban a likvidátorok, akik előtt még a filmsorozat is látványosan meghajolt. Bizony évekig elmélázhatunk azon, vajon csak a nagy orosz lélekből fakadhat ilyesmi – a veszélyeknek fittyet hányó kötelességtudat –, vagy mindez a mulandóságával nap mint nap szembenéző emberi faj örök nekifeszülésének és beletörődésének sajátos megnyilvánulása?

Szemelvények Sz. Alekszijevics Csernobili ima című könyvéből

Díszegyenruhába öltöztették, a mellkasára helyezték a tányérsapkát. Cipőt nem találtak neki, mert földagadt a lába. Mintha nem is láb lett volna, hanem bomba. Az egyenruhát is szétvágták, nem tudták ráhúzni, mert már nem volt ép a teste, egyetlen véres seb volt az egész tetem. Az utolsó két nap a kórházban… Fölemeli a kezét, elmozdul a csont, ingadozik, már nem tartják a test szövetei. A száján jöttek ki a tüdő és a máj darabkái… A belső szerveitől fuldoklott… Befáslizom a kezem, és a szájába dugom, kiszedem belőle ezt az egészet… Ezt nem lehet elmondani! Ezt nem lehet leírni!… Nem volt akkora cipő, amit rá tudtak volna húzni a lábára… Mezítláb tették a koporsóba… (Ljudmila Ihnatenko visszaemlékezése)

Pripjatyban laktunk, nem messze a reaktortól. Most is előttem van az a málnavörös ragyogás, mintha belülről világítana a reaktor. Hihetetlen szín. Ez nem egyszerű tűzvész volt, hanem csillámló fény. Gyönyörű. Ha megfeledkezünk minden másról, akkor nagyon szép. Moziban sem láttam semmi ehhez foghatót, nem hasonlíthatnám semmihez. Este az emberek kitódultak az erkélyekre, akinek meg nem volt, ment a barátokhoz, ismerősökhöz. A nyolcadikon laktunk, onnan jól lehetett látni. Légvonalban három kilométer. Kivitték a gyerekeket, a karjukra vették őket: „Nézzétek! Jegyezzétek meg!”

„Megjelentek az első keverékek, amelyek az erdőbe szökött kutyáktól és a farkasoktól születtek. Erősebbek a farkasoknál, nem törődnek a rikító szalagkordonnal, nem félnek sem a fénytől, sem az embertől, nem harapnak rá a vadászok csalijára. Falkákba verődnek az elvadult macskák, és nem félnek az embertől. Már törlődött az emlékezetükből az, hogy engedelmeskedtek az embernek. Elmosódik a határ a reális és az irreális között…”

Őrzök egy újságkivágást… Leonyid Toptunov szervezőmérnökről, azon az éjszakán ő volt az ügyeletes az erőműben, és pár pillanattal a robbanás előtt megnyomta a balesetvédelmi piros gombot. Nem működött… Moszkvában kezelték. Az orvosok széttárták a karjukat. »Hogy meg tudjuk menteni, ahhoz az kell, hogy legyen teste.« Egyetlenegy sugárfertőzéstől mentes folt maradt a hátán. A mityinói temetőben temették el. Alumíniumfóliával bélelték ki belülről a koporsóját… Fölötte másfél méter vastag betonlap, alatta ólomlemez. Odajön az apja… Ott áll, és sír… Emberek mennek el mellette: »A piszok fiad robbantotta föl!« Pedig csak szervezőmérnök volt. És úgy temették el, mint egy űrlényt.

Keserű nevetés

Az alábbi vicceket fehéroroszországiak mesélték egymásnak a katasztrófa után. De ahogy akkor, úgy manapság sem esik jól nevetni rajtuk (Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima című könyvéből).

Megszökött egy rab a börtönből. Elrejtőzött a harminc kilométeres zónában. Elkapták. A sugárzásmérőkhöz kísérték. Úgy „világít”, hogy most nem vihetik se börtönbe, se kórházba, sem emberek közé.

Megkérdezi egy hallgató a jereváni rádióban: „Meg szabad enni a csernobili almát?” A válasz: „Igen, csak el kell ásni a csutkáját jó mélyre.” A második kérdés: „Mennyi hétszer hét?” A válasz: „Bármelyik csernobili kiszámolja neked az ujjain.”

Kijön a kormányrendelet a csernobiliaknak járó kedvezményekről... Akik az erőmű húsz kilométeres körzetében élnek, azoknak jár a nevük elé a „von”. Akik tíz kilométeren belül laknak, azoknak az Őfényessége megszólítás jár. Akik pedig közvetlenül az erőmű mellett élték túl az egészet, azokat így kell szólítani: Ő Sugárzó Fensége.

Egy ukrán menyecske szép nagy piros almákat árul a piacon. Így kínálja: „Almácskát vegyenek! Csernobili almácskát!” Azt tanácsolja neki valaki: „Asszonyság, ne vallja be, hogy csernobili az alma, mert a nyakán marad.” „Na ne mondja! Viszik, mint a cukrot! Ki az anyósának, ki a főnökének!”

Dohányt termesztenek a csernobili zónában, a gyárban készítenek belőle cigarettát. Minden dobozra ráírják: „Az Egészségügyi Minisztérium UTOLJÁRA figyelmeztet arra, hogy a dohányzás káros az egészségre.”

Matyasovszki József