2 órája
Tyukodi pajtás, Igazgató úr, merre jársz…?
Az arany gyűrűvel egész Miskolc köszönte meg a városért végzett munkát a Szatmárból indult tanárnak.
A Tyukodról indult igazgatóért égtek a gyertyák a Diósgyőri Gimnázium aulájában
Forrás: Fotó: A szerző magánarchívuma
Erősen szabódott, amikor először vetettem fel neki, hogy a története talán megérne egy pár sort, elvégre nem sokan kapják meg azt az aranygyűrűt, amivel Miskolc városa ismeri el egy élet munkáját. Főleg olyanok nem sűrűn kapják ezt a Pro Urbe díjat, akik valamikor egy csöndes kis szatmári faluból indultak a nagy útra. Példa lehet ez másoknak is. Ezen elgondolkodott, aztán beleegyezett, jól van, üljünk le egyszer beszélgetni – de nem fogunk soha már…
Hej, ez a fránya halogatás…! Mikor tanuljuk már meg, hogy az idő könyörtelenül szembesít minden elhalasztott, elmulasztott döntésünkkel és tettünkkel?! Év elején, egy átlagos januári reggelen ébredve minden mást könnyebben elhittem volna, még azt is, hogy a Föld visszafelé forog, mint azt a rövid hírt, hogy Péter Barnabás, aki született Tyukodon 1954. március 5-én, nincs többé.
Forrás: Fotó: Családi archívum
Gimnázium élén 25 évig
Nagy és szép utat tett meg, bebizonyítva, hogy aki keményen tanul és dolgozik, küzd és tesz a sikerért, Szatmárból indulva is meghódíthat egy olyan nagy várost, mint Miskolc. Középiskolába a debreceni Vegyipari Technikumba járt, majd a Kossuth Lajos Tudományegyetem kémia-fizika szakát elvégezve vette át jeles minősítésű diplomáját. A folyamatos tanulás nem lózung volt számára, humánökológus és közoktatásvezetői diplomát is szerzett, képezte magát, bővítette ismereteit. Miskolcon előbb a Gábor Áron Kohó- és Öntőipari Szakközépiskolában dolgozott tanárként, ekkor vezette a városban a kémia tehetséggondozó szakkört is.
Pályafutása meghatározó intézménye lett 1981-től a Kilián György Gimnázium, a későbbi Diósgyőri Gimnázium, itt dolgozott 1995-től igazgatóként nyugdíjazásáig, 25 éven át. Sokan tisztelték, szerették őt. Barnabás egyedüli gyerekként nevelkedett fel, de sohasem volt egyedül, körülvette a szerető és gyarapodó családi kötelék. Nekem unokabátyám volt, de testvérbáttyként néztem fel rá. Nem tudtam elégszer megköszönni neki, hogy egészen apró gyerekkoromban ő vitt el először horgászni a falu határába a kanálishoz, a Tyukodi-vájáshoz, tőle kaptam az első igazi futballcipőt és labdát. Számomra példaképpé vált, céltudatos, mindig megoldásokban gondolkodó, erős karakterként állt előttem, akiből örök derű áradt.
A lélek él
Kortalan volt. Erre determinálta őt fizikai adottsága és a személyisége. Amikor én még Budapesten tanultam, és egy képzés a fővárosba szólította, nálam szállt meg a kollégiumban. Ahogy a szokásos délutáni focira indultunk, nem volt kérdés, hogy csatlakozik hozzánk. Gyorsan kerítettünk lábára való cipőt, szerelést, s velünk küzdött egy nagyot a pályán, aztán jött a győztesnek járó sörözésre, majd a kollégiumi napot záró kártyacsatába is beszállt. Úgy volt közöttünk, mintha kezdettől fogva az évfolyam tagja lett volna.
Ilyen embert rettenetes nehéz elengedni, és tényleg úgy érezzük, hogy búcsúzni annyi, mint egy kicsit meghalni. Így, mindenszentek idején csak reméljük, hogy talán könnyebb lesz elviselni ezt a terhet, talán könnyebb lesz elfogadni, amit nem lehet. Én még most sem tudom. Ahogy rápillantok a fényképére, rögtön hallom jellegzetes érces baritonját, és még mindig azt hiszem, hogy hamarosan beszélünk, találkozunk.
A végső búcsú utolsó szavait nehéz megtalálni. Esetlenül idézve a költőt, keressük a megbékélés kapaszkodóit: „Midőn a roncsolt anyagon diadalmas lelked megállt, s megnézve bátran a halált, hittel, reménnyel gazdagon indultál el, nem földi utadon; egy lehet közös, szent vigaszunk: a lélek él – találkozunk”.
