Halottak napja – fényesen világítanak az emlékezés lángjai

Csendes, s egyben az év egyik legfényesebb napja mindenszentek ünnepe s az azt követő halottak napja. A temetők fényárban úsznak, megállunk szeretteink sírjainál, s a színes virágszirmok között átcsillanó mécseslángot nézve emlékezünk rájuk. Arra a néhány percre számunkra is „megáll az élet”. Hiányoznak az elhunyt családtagok, a barátok. Az emlékezés közepette elgondolkodunk a halálról is. 

Halottak napja – el kell fogadni, hogy ez az élet természetes körforgása 

Keresztény embernek a halál csak a földi élet végét jelenti, s valaminek a kezdetét hordozza magában. Azonban az emberek jelentős része nem tud mit kezdeni a halállal, igyekszik eltávolodni tőle, sőt az öregedésre sem akar gondolni, de ahogyan a születés, úgy az öregedés és az elmúlás is az élet természetes velejárója, akármennyire is próbálja kiszorítani a modern kor e témát a mindennapokból. 
– A régi paraszti kultúrában volt a házban egy tisztaszoba, ahol születtek és meghaltak az emberek. Ez a család szeme láttára történt, s persze a gyerekek is részesei voltak az eseményeknek. Tudták, hogy ez az életnek a rendje, nem voltak neurotikusak, természetesnek élték meg a veszteséget, a gyászt. Ma az idős emberek, a betegek a kórházak falai között halnak meg, nem a családjuk körében, a saját otthonukban. 
– Több mint húsz esztendeje dolgozom kórházlelkészként, és emlékszem, egy alkalommal a nővérek behívtak az egyik beteghez, aki már haldoklott, az intenzív osztályon feküdt, és nagyon érdekes volt számomra, hogy az ápolók körénk akartak húzni egy paravánt, elkeríteni minket, hogy ne lássa senki más, ne legyen részese senki a beteg utolsó pillanatainak. Szerintem nem szabad ezeket a pillanatokat „becsukni”, mert ezzel is a halál fogalma köré emelünk falat. E gondolatok forogtak a fejemben, de közben nekem az volt a legfontosabb dolgom, hogy a betegre figyeljek, imádkozzam érte, törődjek vele, kiszolgáltassam számára a betegek szentségét – idézte fel a történetet Mosolygó Tibor atya. 
A görögkatolikus pap a kisvárdai Szent Damján Görögkatolikus Kórházan kórházlelkész. Elmondta, a halál hosszú évszázadokon át rituálékkal fonódott össze, amelyek a 21. századi ember szokásrendszeréből sajnos egyre inkább eltűnnek, ezért is nehéz a mai kor emberének megbékélnie a halállal. 

A közös ima nagy segítség 

– Van úgy, hogy a család hív a súlyos beteghez, olyankor arra kérem őket, jöjjenek velem, legyenek ott ők is, amikor a betegek kenetét megkapja a hozzátartozójuk. Merthogy a közös ima nagy segítség a küzdő betegnek, és elindítja a gyászmunkát a családtagokban is. Azt szoktam mondani, semmi mást nem kell tenniük a betegágy mellett, mint amit évtizedeken keresztül csináltak, fogják a családtag kezét és együtt mondjuk az imádságokat. Fontos, hogy osztozzanak mindabban, amiben ő van. Jött egyszer hozzám egy idős hölgy, hogy a férje vég­stádiumos daganatos beteg, és hogy menjek be hozzá, üljek le mellé, de úgy, hogy ne vegye észre. Mondtam a néninek, tessék nézni, a helyzet az, hogy ezt nem lehet úgy csinálni, hogy ne vegye észre a férje, s egyébként is fél évszázada házasok, mindig őszinték voltak egymáshoz, legyen most is az hozzá. Elmentem a bácsihoz, mert ő tényleg nagyon beteg volt már, de magánál volt, teljesen tiszta volt a tudata. Megkérdezte, hogy ki vagyok, miért jöttem. Felajánlottam, hogy meggyónhat. A bácsi azzal kezdte, jaj de jó, hogy jöttem, csak a felesége meg ne tudja, hogy ő ilyen súlyos beteg! Szóval mind a ketten a másikat féltették, a másik lelke miatt aggódtak. Végül behívtam a kórterembe a nénit, együtt imádkoztunk, megnyugodtak. Majd néhány hét múlva véletlenül összefutottam a nénivel, aki megszólított és elmondta, hogy milyen fontos volt nekik az a bensőséges találkozás akkor, az őszinteség, mert megtervezték azt, hogy mi fog történni, ha a bácsi meghal. Szépen megállapodtak benne, hogy a veteményest már nem kéne beültetni, mert a néni már egyedül nem fog vele boldogulni, s csak annyit vállaljon magára, amennyit elbír. Szépen felépítették közösen, hogy mi lesz utána, ha a férj már nem lesz. Nagy erejű visszajelzés volt ez számomra – mesélte Mosolygó Tibor atya, aki az őszinteséget nagyon fontosnak tartja akkor is, amikor gyermekkel kell közölni a fájdalmas hírt, hogy meghalt valakije. 
– Fontos, hogy ők is elbúcsúzzanak a szeretett személytől, elhullajtsák a könnyeiket érte, hogy aztán megőrizzék szívükben az emlékét. A vallásos ember tudja, hogy Isten nemcsak néhány évtizedes földi létre teremtett bennünket, hanem az örökkévaló létezésre – tette hozzá az atya. 
– S valóban mindenki másként éli meg a gyászt, ezekben a napokban felerősödnek ezek az érzések, azonban a ravatalnál vagy a sír mellett állva óhatatlanul a „tükörbe nézünk”. Mert ha őszinték vagyunk magunkhoz és a szívünkre tesszük a kezünket, tudjuk, nemcsak a halottat siratjuk, hanem magunkat is. Arra gondolunk, vajon mit mulasztottunk el, hogyan lehetett volna bölcsebben, jobban élni vele, boldogabbá tenni egymást vagy a másikat. Mindannyiunkban van egy ilyenfajta lelkiismeret-furdalás, amivel szembe kell nézni, s ezt a sebet tépik fel az évfordulók, a halottak napi megemlékezések. A temetéseken papként én mindig az elhunyt „örökségéről” szoktam beszélni, arról, amit ráhagyott az utókorra. Próbálom felerősíteni azt a vonását, azt a tulajdonságát, amitől többé válhattunk általa, lelki értelemben értékesebbé és gazdagabbá.