Szívfacsaró és borzongató! Visszajárnak a halott szerelmesek Fényeslitkén?

Nagyanyáinktól, dédnagyanyáinktól vagy talán ükanyáinktól származik ez a történet: vót, vót, tán igaz se vót. Talán élt két család hajdanán Fényeslitkén, akik olyan heves gyűlöletet tápláltak egymás iránt, akár a Montague-k és a Capuletek. A fényeslitkei Montague-k, azaz a M.-ék a református gyülekezet létszámát növelték, a rétközi Capuletek, avagy K.-ék a római katolikus felekezet híveit gyarapították. Az M. család vénjei Isten zabigyerekének nevezték Krisztust és leköpték a keresztet, a K. család pedig szégyenszemre református hitről katolikusra tért, sűrű tömjénfüstben szidta a reformátusok álszentnek titulált puritanizmusát, s ezzel a két család hosszú emberöltőkre elásta a csatabárdot egymás között. A férfiak összeverekedtek a kocsmában, az asszonyok egymáson köszörülték a nyelvüket, a gyerekek a másik család kapuját köpködték, vagy épp vasárnaponként kiszökdöstek a két, egymáshoz szinte barátian közeli templomból és útközben összetalálkozva megcibálták egymást, esetleg a nagymamától, anyukától eltanult trágár mondókát skandálták be az Úr ellenbástyájának ablakán. Mindszentekkor még Salamon tökét is becsempészték egy hetek óta rothadó, vizelet- és záptojásszagú lopótök képében és majd megszakadtak a nevetéstől azon, hogy akik az előbb még buzgón imádkoztak, azok most fejvesztve menekültek az Isten házából.

Így teltek, múltak az évek, az emberöltők, az életek, s maguk alá darálták a szép pillanatokat, az örömet, a lehetőségeket, a szeretetet, idővel a két családok saját fiataljait is. Bár a szülők gondosan, intésekkel, cseresznyefa pálcával, iskolaváltással zárták el egymástól az utódaikat, a fiataloknak mégse lehetett mindig megparancsolni, hová menjenek vagy ne menjenek, ha az ember nem akarta minden idejét rájuk pazarolni. Így hát a kisebb-nagyobb gyerekek csapatokba verődve sétáltak, vagy épp bicikliztek ki a Tisza-partra, nyáron fürdeni, máskor csak úgy játszani, bandázni, elmenekülni a verések elől a hatalmas, elszórt tölgyfák fagyöngylabdás lobjai alá. Ha több csapat érkezett, egymással is játszottak. A két templom és a sok takaros kis ház ilyenkor felfoghatatlanul messzire került tőlük, a felekezetekkel, a vezetéknevekkel mit sem törődtek. Így esett, hogy M. Sanyi és K. Veronika két gyerektársaság tagjaként a Tisza-parton még serdülőkorukban összetalálkozott, egymás származásáról mit sem sejtve összebarátkozott, majd az idő múlásával egymásba habarodott, és egymásnak örök hűséget esküdve összecsókolózott a fagyöngyök alatt.

Az áldott tudatlanság persze nem tartott örökké, a fagyöngyös tölgyfák alá tett kiruccanásaikról a két család is tudomást szerzett. Lett égzengés, földindulás, bántalmazás és haddelhadd. A fiatalokat szobafogságra ítélték, végleg eltiltották egymástól. Hamarosan elemésztette őket a bánat, elsorvadtak és egy hideg október végi éjszakán véget vetettek rövid életüknek.

Azóta is, ha gyerekcsoportok bicikliznek ki a Tisza-partra a haláluk évfordulója körül, vasparipáik rendre megcsúsznak a csontszáraz földúton, majd csilingelő kacagást hallanak a távolból. Mások egy fiatal pár ködben felsejlő alakjáról számoltak be a faluban. Az öreg kántor egyenesen az ördög művével riogatott, mert amikor egy pecázás alkalmával az egyik hatalmas, fagyönygylabdás tölgyfa alatt keresett menedéket az eső elől, a vén tölgy egyik ága felől nyikorgást hallott, mintha kemény kötél csúszkálna a nedves ágon. Éppen ott, ahol annak idején M. Sanyi és K. Veronika felakasztotta magát.

Neked is van egy jó kísértetsztorid? Küldd el nekünk!