Lekaparják a címkéket a gyerekekről

Problémás, három H-s, mélyszegénységben, csonka családban, állami gondozásban élő, lemorzsolódott – súlyos, sorsfordító címkék, olyan élethelyzetek és tettek következményei, melyek örökre megpecsételhetik egy fiatal életét, ha nincs valaki, aki segítő kezet nyújt, amikor mindenki más már lemondott róla. A Nyíregyházi Szakképzési Centrum Bencs László Szakképző Iskola, amióta létezik, a második esély iskolája.

Nagy utazás

– Mi gondozzuk, tanítjuk a hátrányos helyzetű gyerekeket, és azokat, akik az eddigi életútjuk során kisodródtak az iskolarendszerből. A szakképzési változások hatására 2020-tól – úgynevezett rugalmas tanulási utak keretében – Orientáció, Dobbantó és Műhelyiskolai programokat működtetünk, ebből a két utóbbi összefügg. Az orientációs vagy szakképzést előkészítő évfolyam olyan nyolcadikosoknak szól, akik vagy bizonytalanok a pályaválasztásban, vagy van némi lemaradásuk. A Dobbantóba kerülnek azok a 15. életévüket betöltött, általános iskolai végzettséggel nem rendelkező, túlkoros fiatalok, akik egy alapkompetencia fejlesztés után átkerülnek a Műhelyiskolába. Itt, ha sikeresek és ügyesek, akkor egy tanéven belül a munkaerőpiacon is hasznosítható részszakmát és alapfokú iskolai végzettséget is szereznek. A Műhelyiskolában vannak olyan gyerekek is, akik már elkezdtek egy középiskolát, de kudarc érte őket vagy azért, mert rosszul választottak szakmát, szakirányt, szintet, vagy olyan élethelyzetbe kerültek, ami nem tette lehetővé a haladásukat – mondta el elöljáróban Kallós Angéla igazgató, akivel annak apropóján beszélgettünk, hogy részszakmát tanuló diákjaik egy nyertes pályázatnak köszönhetően három hetes külföldi szakmai gyakorlaton vehettek részt.

– Akiket befogadtunk, új esélyt kaptak és tiszta lappal indultak nálunk – folytatta az igazgató –, nagy mértékben megtalálták a számításaikat. Nálunk egy újfajta tanári attitűddel találkoznak, egy befogadó, elfogadó légkörrel, és nem feltétlenül rójuk fel azokat a hátrányokat, amiket más iskolában igen. Ezek a gyerekek nagyon sok kudarccal érkeznek, mi pedig látjuk, hogyan nyílnak ki és formálódnak. Az Erasmus pályázatunkat kifejezetten műhelyiskolásokra írtuk, ami azért egyedülálló, mert az országban egyik szakképző iskola vagy technikum sem vállalta még fel, hogy részszakmás fiatalokat céloz meg a külföldi mobilitási programmal. A nemzetköziesítés prioritás a szakképzésben, nagyon sok iskola pályázik, több tízezer eurót lehet elnyerni egy-egy projektre, de ezekbe főként a „nagy szakmát” tanulókat vonják be. 

– A mi műhelyiskolásaink a családi, szociális hátterük miatt nem engedhetnek meg még egy nyíregyházi kirándulást sem, hiszen nagy részük mélyszegénységben él, nevelőszülőnél nevelkedik vagy állami gondozott. Soha nem hagyták el a vármegyét, így a cél az volt, hogy kinyissuk számukra a világot. A Műhelyiskolában elsősorban nem a nyelvi képzésre, hanem az alap- és munkakompetenciákra fektetjük a hangsúlyt. Fontos volt tehát, hogy magyar munkanyelvű partnert találjunk, aki a három ágazatunk, az építőiparban, a kereskedelemben és a turizmus-vendéglátásban képző- és gyakorlati helyeket tud ajánlani, ahol legalább olyan empatikusak és nyitottak, mint mi, és fogadják a hátrányos helyzetű gyerekeket. Egy fiatalokból álló, startup cégből átalakult, Sepsiszentgyörgyön tevékenykedő projektcsapat vállalta, hogy a külföldi partnerünkké válnak, és a szállást, az étkezést és a gyakorlati helyeket is ők biztosították. Kétszer három hétre utaztak ki a gyerekek, az őszi turnusban a pincér- és szakácssegédek, tavasszal pedig a bolti előkészítő és szobafestő tanulók mentek ki. A gyerekeket két-két oktató kísérte, akik három héten át – huszonnégy órás felügyeletet is biztosítva – mentorálták és egyengették az útjukat. Erre nyertünk a Tempus Közalapítványtól 39 825 eurót.

Lebontani a falakat

Míg az igazgató beszélt, rá-rápillantottam az őt kísérő fiatalokra. Amikor találkozott a tekintetünk, Brigi tördelni kezdte a kezét, érezhetően zavarban volt, ami érthető, kevés tinédzser szeret a figyelem középpontjában lenni. A 16 éves lány azonban kicsit sem átlagos „csomaggal” érkezett: állami gondozott, egy vidéki technikumból került át a Műhelyiskolába.

– Az ő esetében ez nemcsak a tanulásról és a szakmaszerzésről szól, nagyon sokat dolgoztunk azon közösen, hogy kinyissuk a személyiségét. Ha most szembeállítanám az akkori Brigit a mostanival, vagy behívnám a korábbi tanárait, biztos, hogy egy másik diákot találnának itt, szóval jó úton járunk – jegyezte meg mosolyogva Angéla.

– Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy én is mehetek Erdélybe. Olyan helyen dolgoztam, ami egyszerre volt étterem, kávézó és pizzéria – árulta el a lány, aki izgatott volt az utazás előtt. Szeretett volna belekóstolni a munka világába, de attól tartott, hogy nem fogják kedvelni és elront valamit, azonban hamar eloszlottak a félelmei, amikor kiderült, mindenki nagyon kedves és tárt karokkal várják őket.

– Korábban sok nyertes pályázatunk volt, aztán hosszabb szünet után két évvel ezelőtt kanyarodtunk vissza az Erasmus programhoz – vette át a szót Orosz Tibor oktató, aki a pályázatírás mellett elkísérte az első turnust Erdélybe. – Nyilván nagyon örültünk, amikor kiderült, hogy támogatják az elképzeléseinket, de azt is tudtuk, hogy hatalmas feladat áll előttünk, mert eleve már a kétszer nyolc tagú utazó csapatot sem volt egyszerű összeállítani. Sokszor a szülők sem támogatják ezt a dolgot – jegyezte meg az oktató, s hozzátette: a gyakorlat ideje alatt folyamatosan a tanulók mellett voltak, és bár akadtak kisebb-nagyobb összezörrenések, arra törekedtek, hogy a program a fiatalok hasznára váljon.

– Tudtuk Brigiről, hogy nagyon jó a nyelvérzéke, de még mi is meglepődtünk, hogy rövid idő alatt milyen jól elkommunikált a román anyanyelvű vendégekkel is. Hamar ráragadtak az alapmondatok – árulta el a pályázat koordinátora.

– Érdekelnek a nyelvek, nagyon szeretnék megtanulni egyszer koreaiul, bár tudom, hogy nagyon nehéz – mosolygott a lány, aki a terveiről is kérdeztünk. – Igazából ez egy gyengeségem, hogy nem tudok előre tervezni. Úgy vagyok vele, hogy jön, ami jön. Nem vagyok túl nyitott, de nyitottabb vagyok, mint régen. Azt is meg kell tanulni, hogy az ember ne szorongjon az új helyzetekben.

Az egyetlen esély 

Az eddig nyugodt és szótlan Imi lassan bólogatni kezdett. Tizenkilenc éves lesz, de sok mindenen keresztül ment már.

– Nagyon nem volt jó a családi hátterem, nevelőszülőkhöz kerültem. Nem volt más esélyem, csak ez az iskola: beiratkoztam, megcsináltam a Dobbantót, mert nem volt meg a nyolc osztályom, aztán elvégeztem a szobafestő, a szakácssegéd és a pincérsegéd képzést – sorolta a fiú, aki hatalmas utat tett meg, míg megtalálta önmagát és megfogalmazta az első céljait. Az erdélyi étteremben végül lehetősége nyílt belekóstolni a munkába, és mint mondta, rengeteg tapasztalatot szerzett az ott töltött három hét alatt is.

– Először a konyhán segítettem, aztán hordhattam be a tálcákat és az ételek elkészítésében is részt vehettem. Nagyon sokat tanultam, mindenki kedves és türelmes volt velünk. Szeretnék nagy szakmát szerezni, korábban sokat gondolkodtam azon, hogy szakács vagy pincér legyek, de most már tudom: a felszolgálást választom – osztotta meg velünk terveit Imi.

– A részszakma beszámítható a fő szakma megszerzésébe – magyarázta az igazgató. – Iminek ez már a harmadik részszakmája, ősztől becsatlakozik a felnőttek oktatásába, és Briginek is hasonlót körvonalazunk a jövőben, mert ő már pincérsegédként végzett tavasszal, és most szakácssegédnek tanul. Ezek a képzések tanéven átnyúlóak, ami azt jelenti, hogy amikor a tanuló eléri azt a szintet, hogy vizsgára bocsátható, megszervezzük és számot adhat a tudásáról, így nem múlik el a motiváció, nem szólnak közbe váratlan családi események. Rögtön nyakon tudjuk csípni a vizsgaérettséget.