Elszakítva, elrabolva otthonuktól

Még a természet is megsiratta hétfőn mindazokat az elhurcoltakat, akiket a 2. világháború végén a megszálló oroszok rángattak ki otthonaikból vagy gyűjtöttek össze annak közeléből, hogy kényszermunkára kényszerítsék őket. Ahogy a város minden évben fejet hajt az egykori áldozatok előtt, tette ezt hétfőn is tisztelgő ünnepi beszéddel, elsirató énekszóval, kegyeletteljes koszorúzással, hogy soha ne feledjük a borzalmat, ami 1944. november 2-ával itt Nyíregyházán elkezdődött.

Az elhurcoltak emlékhelye előtt – „ ahol nem fekszenek halottak, mert nekik az sem adatott meg, hogy szülőföldjükben nyugodjanak” – dr. Kovács Ferenc polgármester mondott ünnepi beszédet. Miközben összekapcsolta mindenszentek és a halottak napja fájdalmát, a háború utána embertelenség miatti szomorúsággal, először is nyomatékosította, hogy ők – akiknek jeltelen tömegsír jutott, esetleg hosszú meneteléstől kimerülten rogytak az útszéli árokba és adták fel álmaikat, reményeiket, vagy pusztultak el a vagonokban, és a messze idegenben lévő táborokban – mindannyiunk halottai. Ismerve és ismeretlenül is hozzánk tartoznak, fájdalmas veszteségei Nyíregyházának.

– Talán el se tudjuk képzelni a Nyíregyházáról Debrecenbe terelt, majd ott bevagonírozott, és a végtelen orosz télbe vonatozók fájdalmát, szenvedését, az itthon maradt családtagok kétségbeesését – folytatta a városvezető. – A bányákban, üzemekben, a földeken halálra dolgoztatottak számára az jelentett némi reménysugarat, ha álmukban otthon jártak. Otthon, ahová sokan soha nem tértek vissza, vagy ha mégis, akkor csontsoványan, halálosan megfélemlítve, rémálomtól gyötörve keresték a helyüket a mindennapokban, a menedéket szeretteik közelében. Mert az ártatlanul elhurcoltak egy, kettő vagy öt évi pokoljárása után, hazatérve se leltek nyugalmat, hiszen volt hadifogolyként bűnössé váltak, hozzátartozóik pedig kitaszítottá. Közülük mind kevesebben szólhatnak már erről, de még élnek a gyermekeik, akik minden bizonnyal soha nem felejtik el a szörnyű pillanatot, amikor a postás vagy egy fogolytárs meghozta a halálhírt. Vagy amikor évek múlva, az ajtóban árnyékként megjelent csont és bőr apjuk. Mint ahogy feldolgozhatatlan volt az a sok átélt borzalom is, amiről otthon suttogva beszéltek, mert nem volt szabad még csak említést se tenni róla. Annak a 2300 embernek az emléke előtt, akiket az országban az elsők között hurcoltak el Nyíregyházáról 1944. november 2-án, valamint mindazon százezrek előtt, akiket más településünkről vittek el, vagy családtagként tették tönkre az életét, úgy tiszteleghetünk igazán, ha feltárjuk, hogy mi történt. Ha múltunk fájó pontjának tekintve és hangsúlyossá téve a kollektív emlékezetben megismertetjük gyermekeinkkel unokáinkkal is a történteket. Ha elhozzuk ide őket, és november 2-át közös gyásznapunknak tartva – mintha csak lélekben összefonódnánk a málenkij robotra elhurcoltakkal és családtagjaikkal – főhajtással, virágokkal emlékezünk rájuk – zárta mondandóját dr. Kovács Ferenc.

S mielőtt a város intézményeinek társadalmi szervezeteinek a képviselői elhelyezték volna az emlékezés koszorúit, a történelmi egyházak képviselői – Molnár Zoltán székesegyházi görögkatolikus parókus, dr. Gaál Sándor református esperes és Rosenfeld Dániel kántor, a Nyíregyházi Zsidó Hitközségtől – mondtak áldást az emlékmű előtt.

KM