Veterán honvédeket köszöntöttek a Székelyföldön a hagyományőrző huszárok (videó)

A háromszéki Barátoson született és a mai napig itt élő gazdálkodó ugyanis egyike azoknak, akik az Árpád-vonalon honvédként védték a hazát a második világháborúban.

„Nem könnyű olyan életformát választani, amelyikben egy szívvel és egy lélekkel egyformán lehet küzdeni” – Bóné Barna református lelkész nemcsak hősies kiállása okán köszöntötte az ünnepeltet, hanem azért is, mert hűséges tagja az egyházközségnek. A Kézdiszéki Huszár Hagyományőrző Egyesület pedig a katonai tiszteletadás mellett Sándor bácsi kilencvenhatodik születésnapján emléklappal köszönte meg, hogy

félelmet és megalkuvást nem ismerve harcolt a hazáért, és életével örök értékű példát mutatott emberségből, kitartásból és hazaszeretetből.

Az ünnepség után néhány nappal a köztévé vasárnaponként jelentkező, Kárpát-medence című határon túli magazinműsorának stábja otthonában kereste meg Mircse Sándor bácsit, ahol felesége, három lánya és egyik unokája társaságában szívesen mesélt a háborús évekről.

„Negyvenhárom októberében bevittek, s negyvennégy tavaszán beosztottak a határőrség zászlóalja alá. Kitettek a határokra, voltam Zágon felett, voltam Ojtozban, voltam a Nagy Sándor-tetőn, úgyhogy több helyen csináltuk a szolgálatot, ahol kellett” – emlékezik Sanyi bácsi.

Az egykori honvéd által említett helyek mind az Árpád-vonal mentén helyezkedtek el, a legádázabb csaták pedig épp a szovjet betörés időszakában zajlottak. Akkor, amikor mindezt a szövetségesek repülőtámadásai is segítették.

„Repülőcsapatok is jöttek. Angol, amerikai gépek jöttek, azokkal a karikákkal az oldalukon. Már ismertük őket, mert ahol ők elmentek, ott porozott minden, onnat menekült mindenki” – idézi fel emlékeit a régi katona.

A Keleti-kárpátokban kiépített Árpád-vonal védői nem tudtak sokáig ellenállni a túlerőnek, így Mircse Sándor is fogságba esett. Nem is egyszer, de mindig sikerült megszöknie. Egyik alkalommal a sok mindenhez értő gazdálkodót, több bajtársával együtt, egy felrobbantott híd javításával bízták meg.

„Megemlítettük a tolmácsnak, hogy ha a hidat elvégezzük, ha a szekér keresztülmehet rajta, akkor papírt adnak, s mehetünk haza. Na de eljött az a nap, kettő-három még, s nem engedtek. S akkor úgy döntöttünk, hogy elszökünk” – meséli, de mint hozzáteszi, a viszontagságos hazatérés után a munkatáborokba való elhurcolás réme fogadta.

Sanyi bácsi, mint sok kortársa, többször volt magyar, illetve román állampolgár, de amint lehetősége adódott, ismét büszkén kérte honosítását.

„Nagy öröm volt az egész család számára, hogy ennyi évesen megélhette azt, hogy ő újra magyar ember lehessen”

- árulja el egyik lánya az idős férfiről, akit lányai, unokái és dédunokái körében szeretet veszi körül, és aki nem csupán a háborús időkről mesél szívesen, hanem egész gazdag életéről. Jó egészségének köszönhetően a mai napig gondozza a háztájit, és ha kell, korát meghazudtoló fürgeséggel ül fel a kerékpárra valahogy úgy, ahogyan a sok szenvedéssel, ám rengeteg örömmel járó életében mindig is tette.

Borítóképünk kivágás a fenti videóból