Mondd: apuci!

Szégyen, nem szégyen, sokáig azt hittem, hogy az apák napját mi, férfiak találtuk ki merő hímsovinizmusból és nem kevés irigységből, amiért fel sem tudunk érni ahhoz az egyetemes csodához, amit az anyaság képvisel. Miután utánaolvastam, hogy a jeles napot a katolikusság már a középkorban is megünnepelte, akkor meg azon háborodtam fel, hogy engem valaki nagyon palira vett. Mert micsoda skandalum, hogy nálunk június harmadik vasárnapjára esik ez a nap, amikor Európa több államában még mindig március 19-én ünnepelik, Szent József napján, pontosan az én névnapomon.

Ám ha már így alakult, csak dicsérni tudom, hogy a múlt század óta az apákat is a család fontos tagjának tekintik, akire a gyermeknevelésben is nélkülözhetetlen szerep hárul. Jómagam idejekorán eldöntöttem, hogy a gyermekeim lehető legjobb apja szeretnék lenni, mivel nekem 19 hónapos koromtól apa nélkül kellett felnőnöm. Aztán megszületett a fiam, éjféltől reggel hétig tartó apás szülés volt, ami után örömömben végig bőgtem az egész délelőttöt. A lányom köldökzsinórját már rutinos apaként vágtam el, de ugyanakkora örömmel. És közel harminc év után is együtt dúdolom a Mintaapák tévésorozat főcímdalával: „Nem adom fel, hogy egy nap azt mondd rám: Nem kívánhatnék jobb apát.”