Hegyek ölelte bölcső

A Trianont ránk szakító világ sokat hazudott, hazudik ma is, de már nem tudja eltitkolni, és csak feszeng a szembesítésben. Vártuk a kerek százat, néma fohásszal, lélekben remélve valamiféle gyógyírt hozó, visszaadó csodát, ami nem jött el. Ettől még a csodában hinni kell, és persze tenni is érte, amit lehet. Emlékezni és emlékeztetni például mindenképpen, mert nincs erő, se hatalom, amely ezt a jogot elvehetné. S különben is: amíg a Kárpátok hegykoszorúját nem hordja el valaki, addig elég lesz csak rápillantani a természet e fenséges bölcsőjére, rögtön látjuk, hol ringott, s ring Hungária.

Osztozott e földön a magyarság, amely államot alapítva befogadó volt, mert vándorlása során ezt hozta magával messzi pusztákról, mert ilyen a lelkülete, és mert mindig elöl járt, amikor életét kellett adni a hazáért, sokszor egész Európáért, s közben a legjobbjai hullottak el. Egyesített népeket békében és háborúban, a befogadás azonban soha nem feltétel nélküli. Igaz volt ez Szent István király idején, és nagy igazság, törvény ma is. Láthatjuk, hogyan borul fel a rend, a béke ott, ahol nem tartják be. A történelmi Magyarország ezer éven át küzdött, bizonyított, és hibáival együtt is sok nemzet fiainak biztosított boldogulást, védelmet. Jankovics Marcell a saját családfáján, horvát, szlovák, lengyel és persze magyar felmenőin vezeti le, milyen integer volt a történelmi Magyarország, és hogy ősei is az elszakított országrészeket képviselik.

Ahogy a kerek százra írtam: ott vagyunk minden kőben, várak és templomok, házak és iskolák falában. Ott vagyunk a gyönyörű nyelvben, a déli harangszóban, az ég felé szálló fohászban, lábunk nyomát őrzik a hegyek, rétek, legelők. Ezért megyek én a barátaimmal kitartóan Gyergyóba, szalonnázunk jókat az ezeréves határnál, Gyimesbükkön, a vasúti őrház előtti padon, koccintunk a nagy őrt álló Bilibók Ágoston egészségére. Meg mindenkiére, aki épp arra jár, mert ez a világ nem olyan, mint a nagyvilág, amelyik hazudott, hazudik most is, amelyik ­Trianont szakította ránk.