Aki boldog akar lenni, annak örüljön, amije van

Nyíregyháza - Hogy milyen egy igazi, tekintélyt parancsoló harcművész? Kétségtelenül olyan, mint Máday Norbert, a Wing Tsun kungfu 9. fokozatú nagymestere. Interjú.

Keleties arc, kétméteres szálfatermet, magnetikus kisugárzás, miközben valamiféle időtlen bölcsesség és szelídség lengi körül. Semmi flanc, semmi fennhéjázás, s már azzal is zavarba ejt, amikor előhúzza zsebéből a muzeális korú mobiltelefonját. Évente legalább kétszer szemináriumi foglalkozást tart Nyíregyházán, s olybá tűnik, mintha örökké úton lenne. Ma Litvániában van, holnap Lengyelországban. Mint fogalmaz, felelősséget érez a fa, a Wing Tsun iránt, aminek a magját még gyermekként ültette el. Ezért is boldog, ha tele van az edzőterem, amikor újra megérkezik. Mert ez azt jelenti, a fának mindig vannak új – a nehezen kitaposott életút összes szenvedését feledtetni tudó – gyümölcsei.

Honnan veszi az ötletet egy 15 éves fiú, hogy harcművészetet tanuljon?

Máday Norbert: Mindannyian Bruce Lee nyomdokaiba szerettünk volna lépni. Akkoriban azt gondoltuk, hogy azok a látványos rúgások és egyéb kombinációk egyet jelentenek a Wing Tsunnal. Mert azt ugyan mindenki tudta, hogy Bruce Lee Wing Tsunt tanult, de azt már kevesen, hogy a film és az igazi harcművészet között nagyon nagy a különbség. Egyébként még 15 éves sem voltam…

Már akkor világos volt, hogy ez egy életre szóló döntés?

Máday Norbert: Ilyesmire nyilván még nem gondol egy fiatal gyerek. Egyszerűen szerettem volna ezt a harcművészetet megtanulni, érdekelt a keleti kultúra s Ázsia misztikus világa. Az első mestervizsgámon jöttem rá, hogy ez a harcművészet több egyszerű sportnál. Szerintem minden ember megérzi, ha valami igaz, s az a vizsga olyan komoly, méltóságteljesen szép volt és igaz. Akkor jegyeztem el magamat a harcművészettel egy életre.

Egy interjúban elmondta, hogy akkori mesterét elveszítve jutott el Leung Ting nagymesterhez, Yip Man tanítványához.

Máday Norbert: Slavko Truntic­nak hívták az akkori mesteremet. Nem veszítettem el őt sem, sőt valójában nemrég újra megtaláltam. Már idős és beteg, szüksége van a Wing Tsun-család segítségére, amely az ilyen helyzetekben sem néz félre. Leung Ting mesterrel a kapcsolatom 1990-ben kezdődött, akkor a polgárháborús Jugoszláviában már olyan volt a helyzet, hogy onnan se ki, se be. Új mester után kellett néznem. Írtam Leung Tingnek egy levelet, majd tíz levelet, sok levelet, mire az egyikre végül válasz is jött. Aztán 1991-ben meghívtam egy szemináriumra… A kapcsolat azóta is tart, fiává fogadott, nagymesteri címet kaptam tőle. Szerénytelenség nélkül mondhatom, amit fehér emberként ebben az ázsiai sportkultúrában el lehet érni – merthogy egy ázsiainak nem a fehér ember az „ideálja” –, azt végül elértem. Többre nem is vágyhatok. Befogadtak, meghívtak Kínába is, éppen akkor, amikor Hongkong visszakerült az anyaországhoz. Ott napi 3-4 bemutatót tarthattam a Wing Tsun történetében nagyon fontos helyszíneken. Nagy megtiszteltetés volt, s emiatt is tartom ma magam elégedett embernek.

Ha valaki komoly harcművész akar lenni, fontos Kína földjére lépnie?

Máday Norbert: Szerintem igen. Az persze már más kérdés, vajon visszavágyik-e. Én mondjuk nem igazán vágytam vissza, mivel Hongkong nagy csalódás volt a számomra. De valóban bele kell abba a kultúrába szagolni, látni kell azt a világot, a fényeit, az árnyait, a színeit. Csakhogy amikor az ember meglát egy piros-fehér-zöld zászlót, vagy az egykori magyar katonavívó mesterekre gondol, a szíve sokkal inkább megdobban.

Leung Ting a fiává is fogadta.

Máday Norbert: Igen, egy teaszertartás keretében. Régen a Wing Tsunt, ahogyan más kungfustílust is, egy-egy család birtokolta. Ezt a tudást a Leung család vigyázta, elég csak megnézni a sportág családfáját: Leung Bok Chau, Leung Yee Tai, Leung Lan Kwai, Leung Yan és Leung Ting. Ma a fogalom már a tanítványokra is kiterjed, s az egész glóbuszon elterjedt. A nemzetközi szövetségnek 65 ország a tagja. Szóval különösen szép az, ha az embert befogadják egy ilyen nemes családba, és ez a teaszertartás ennek volt a szimbóluma. A teát ebben a rítusban – hagyományos kínai mozdulatokkal – mindig felajánljuk. Ha a mester iszik belőle, akkor elfogadta, ha maga mellé teszi, elutasította. A miénk nem csak megtisztelő, de szép és nemes szertartás volt.

A hazáját szerető ember és a harcművész egy tőről fakad?

Máday Norbert: Ha nem szeretem a hazámat, ha nem ragaszkodom hozzá, akkor mi vagyok? Leszakított falevél, amit a legkisebb szellő is elsodor. De ugyanez a falevél a fán, a lomb közösségében már képes a viharnak is ellenállni. Ha a harci művészet szimbolikus értelemben egy fa, akkor a gyökerek csakis az anyaföldbe kapaszkodhatnak. Erről az is eszembe jut, hogy amikor Leung Ting nagymester először jött Magyarországra, azzal kezdte, hogy jöttem hozzátok rokonlátogatóba. Ezt a rokonságot ugyanis Kínában tudják, értik, számon tartják, s fontos is nekik.

Finnugor rokonságról szó sincs.

Nem tervezi, hogy az élete során leszűrt tanulságokból, a Wing Tsun sugallta filozófiáról könyvet írjon?

Máday Norbert: A mesterem, fogadott apám minden olyan könyvet megírt, amiből a harcművészetünk alaptanításait át tudjuk adni a fiataloknak. S azt gondolom, írhatunk mi bármilyen könyvet, ha a tanítványok nem járják be ugyanazt az utat, amit a nagy mesterek 25–30 év alatt bejártak. A harci művészet alapvetései nem változtak, tapasztalatot pedig nem lehet oktatni. A Wing Tsun magasabb és mélyebb filozófiai tanulságaihoz fejben, lélekben, szívben is meg kell érni, s ehhez időre van szükség.

Azt is beszélik, hogy Leung Ting örökébe nem egy kínai léphet majd, hanem ön.

Máday Norbert: Az utód mindig egy olyan személy, aki a Wing Tsunt magára akarja és tudja is vállalni a világban. Én amit meg tudok tenni, megteszem. De attól tartok, az utódlás kérdése ettől bonyolultabb. Én egy fehér ember vagyok, ez pedig a kínai kultúrkör része. Jobb volna, ha élne Kínában egy olyan személy, aki méltó utód lehetne. Én azt kívánom, hogy a Wing Tsunnak sok-sok kínai mestere legyen, aki szeretettől áthatva s átérezve a felelősségét felvállalhatja ezt az ügyet. Amíg nincs ilyen, addig itt vagyok a vártán, s amit meg kell tennem (a felelősségemet megértve), megteszem. A lelkiismeretem tiszta, mert tudom, ettől többet utazni, dolgozni és oktatni – mint amennyit hosszú évek óta végzek – nem tudnék. Ez a legtöbb, amit egy mester megtehet, s akkor még itt van nekem a „magyar ügy” is, ami különösen kedves a szívemnek.

- Matyasovszki József -

Névjegy

Született: Kiskunhalas, 1970. április 9.

Tisztségei: a Magyar Wing Tsun Egyesület vezetője, a Kelet-Európai Wing Tsun Szövetség vezető instruktora, író és műgyűjtő

Életrajz: Wing Tsun-tanulmányait 1985-ben kezdte, 1986-ban megnyitotta első iskoláját, 1989-ben megszerezte az első instruktori fokozatát, Kecskeméten él, ahol a Magyar Wing Tsun Egyesület székhelye is található, az úgynevezett Wing Tsun Kolostorban. Több könyve és Leung Ting-fordítása jelent meg.

Aki boldog akar lenni, annak örüljön, amije van

A 9-es fokozatú nagymestert szerettük volna rávenni, hogy meséljen el egy olyan történetet, amikor őt is próbára akarták tenni. Végül is az olvasók kedvelik az ilyesmit.

– Nem hiszem, hogy illene ilyenekkel dicsekedni – hűtötte le mindjárt a kedélyeket. – De annyit elárulhatok, hogy a ’80-as évek nem volt egy tündérkert… Ma már azok a harcművész barátaim is 6–8 danos mesterek, akikkel még össze-összemértük az erőnket, s mindenkivel szeretjük egymást. Furkó Kálmán, Polyák József sensei kiváló barátaim, a régi rivalizálások lecsengtek. Békesség van, megbecsüljük, tiszteltjük egymást, s nem kell pofonokat osztogatni. Ha 17 évesen megkérdez, biztosan villant volna a szemem, s mesélek néhány szaftos sztorit. Ám az igazi győzelem számomra most már az, ha egy szemináriumon egy „roncsolt arcú”, beteg kisfiú – akinek lehet, hogy az életben nem lesz más öröme – attól boldog, amikor a nagymester odamegy hozzá, átöleli, s készítenek egy közös fotót. Utána pedig az apja a nyakamba ugrik és sírva megköszöni. Felemelni valakit – ez az igazi győzelem ma a 48 éves Máday Norbert számára, s nem az, hogy megüssön bárkit. Visszatekintve arra 17 éves fiúra – egykori önmagamra –: enélkül a csodálatos harcművészet nélkül talán el se jutott volna idáig.

Máday Norbert elárulta azt is, hogy elégedett a 9-es mesterfokozattal, pedig még afölött is vannak szintek.

– Édesapám mindig arra tanított kisgyerekként: ha boldog akarok lenni az életben, annak örüljek, amim van. Igaza volt. Egyébként a 10 fokozat után még adnak 11-est is a visszavonuláskor, a 12. pedig posztumusz jár, ezzel is utalva, hogy a harcművészetekben csak törekszünk a tökéletességre, de az el nem érhető.

Kivagyiságból senki ellen nem fordítható a tudás

– Minden harcművészet jó, ha jól csinálják, illetve ha jó emberek jóra használják – válaszolta Máday Norbert arra a felvetésünkre, hogy a Wing Tsun talán azért nem versenysport, mert a küzdősortok közül ez a legveszélyesebb az ellenfélre. De mindjárt hozzátette azt is, hogy nincs „best”, vagyis nincs legjobb.

– Kétségtelen, hogy a Wing Tsun – miután harcos apácák alapították – tele van olyan technikával, ami életveszélyes. Amikor egy küzdősportversenyen valakit azonnal diszkvalifikálnak, ott biztosan becsúszott valami, ami a Wing Tsunra hasonlít. Ha egy 50 kilogrammos nő egy 90 kilós férfi ellen akarja megvédeni magát, az „piszkos trükkök tárháza” nélkül nem megy.

– De a sportágunk nem is ezért érdemel tiszteletet, hanem a közösségépítés oldaláról, s mert tanulás útján próbál jobb emberré tenni tanítványokat. Ha önvédelemről beszélünk, ott helye van a hatékonyságnak, de kivagyiságból nem fordíthatjuk senki ellen ezt a tudást. Egy harcművészet akkor igazán jó, ha lelki, mentális és fizikai pluszt ad a gyereknek, ami a sportág elhagyása után is mindig kapaszkodóként szolgálhat.