Az anyukája el is pityeredett

Nyíregyháza, Paks - Meccsen ennyit még nem futott, és szerencsére kézzel nem ért a labdához.

Az előzmények és az eredmény már ismert. A Szpari pontot szerzett szombaton Pakson. Nem is akárhogyan, hiszen akár világszenzáció-számba megy, hogy élvonalbeli meccsen egy kapus több mint nyolcvan pedig mezőnyjátékosként szerepel. Ráadásul nem is akárhogyan. Nos, ezt produkálta Ovszijenko Volodimir, azaz Öcsi bácsi; a harminchat esztendős hálóőr normális körülmények között vagy a kapuban áll, vagy a kesztyűket maga mellé téve ül a kispadon.

Mire gondolt, amikor kiderült, hogy a mezőnyben játszik? Álmodott kapásgólról, parádés cselekről?

Ovszijenko Volodimir: Ilyenekről azért nem, elsősorban azt szerettem volna, hogy a csapaton segíteni tudjak, és csináljam meg azt, amit a mester kért.

A szokásosnál nagyobb drukkal várta a mérkőzést?

Ovszijenko Volodimir: Természetesen. Elsősorban azért izgultam, hogy a rám bízott feladatokat meg tudjam oldani. Szabadrúgásoknál és szögleteknél én voltam a kapu előtt a szabad ember, elsőként nekem kellett megpróbálni kifejelni, vagy éppen kirúgni a labdát. Őszintén szólva egy kicsit attól is tartottam, nehogy ösztönösen emeljem a kezem. Szerencsére nem volt így, és már az első ilyen szituációnál sikerült fejelnem. A másik fontos feladatom az volt, hogy csatárként zavarjam a paksiak támadásépítését, azt, hogy minél kevesebbszer szervezhessék középen a játékot. Úgy gondolom, ezt is sikerült megvalósítani.

A kondija rendben van, bár a kapusok mozgása azért nagyon különbözik a mezőnyjátékosokétól. Ezzel sem volt gond, hiszen több mint nyolcvan percig volt pályán.

Ovszijenko Volodimir: Pár nappal a meccs előtt beszélgettünk erről a srácokkal. Én akkor úgy gondoltam, ha húsz-huszonöt percet bírok a mezőnyben, az már jó lesz.. Aztán elkezdődött a mérkőzés; amikor először az órára pillantottam, tíz perc telt el. Éreztem egy kis fáradtságot, de nem volt gond. Hajtottam, csúsztam, és amikor legközelebb az eredményjelzőre néztem, már a negyvennegyedik percben jártunk. Akkor volt is egy meglehetősen nagy paksi helyzet, de Balogh Jancsi remekül védett. A szünetben kérdezte a mester, hogy bírom-e még. Mondtam, hogy legalább tíz percet még igen. Erre Zorán (Zorán Kosztics – a szerk.) azonnal rávágta: „Milyen tíz percet, végig bírod, vagy addig, amíg összeesel!” Aztán mentek a percek, talán negyedóra volt még hátra, amikor a bal vádlim begörcsölt, jelzett, hogy elég! Zaki (Zákány László masszőr – a szerk.) meggyúrta egy kicsit, majd végül jött a cserém. Nem gondoltam volna, hogy ennyit tudok futni. Én viszonylag későn, tizennégy évesen kezdtem el focizni, és egyből kapus lettem. Az persze jó párszor előfordult, hogy öt-tíz percet játszottam mezőnyben az edzéseken, de ennyit még sohasem. El is fáradtam.

Az igazi slusszpoén az lett volna, ha még a kapuba is talál. Persze, az ellenfélébe.

Ovszijenko Volodimir: Valóban az lett volna, egyszer egy oldalszabadrúgásunknál fejelni is tudtam, de jó méterrel mellé ment a labda. Az volt a fontos, hogy elérjük a célunkat, ami sikerült is. Nagyon örülök az egy pontnak és annak, hogy így tudtam segíteni a csapaton…

A hétvégén elérhetetlen volt telefonon. Bizonyára a családnál volt Ungváron. Ők hogyan fogadták ezt a parádés teljesítményt?

Ovszijenko Volodimir: Nagyon boldogok voltak. Anyukám mondta, hogy nagyon büszke rám és még el is pityeredett örömében…

Kedden edzőmeccset játszanak az ibrányiakkal. Gondolom, ezúttal kesztyűs kézzel fog majd bánni az ellenfelekkel.

Ovszijenko Volodimir: Ez a paksi egyszeri alkalom volt. A kesztyű már itt van mellettem, hiszen három napig nagyon hiányzott…

KM-ML