2015.01.21. 07:31
Nézőpont: Sivatagi emlékek
<em>Garantáltan új tartalommal tölti meg a szegénység, a hátrányos helyzet, az esélytelenség fogalmát, aki egyszer Afrika földjére teszi a lábát.</em> Nyéki Zsolt írása.
Garantáltan új tartalommal tölti meg a szegénység, a hátrányos helyzet, az esélytelenség fogalmát, aki egyszer Afrika földjére teszi a lábát. Nyéki Zsolt írása.Na persze nem a jól elszeparált turista paradicsomok valamelyikében, hanem az átlagos falvaiban, sivár vidékein. Erre (is) jó alkalmat teremt a Budapest-Bamako autós túra, amely a napokban rajtolt el a magyar fővárosból, és melynek az idén is vannak résztvevői megyénkből.
Afrikát látni és megszeretni… – nos, az nem olyan, mint Róma. Az „örök város” mámorító érzésével szemben kijózanító élményre számíthat, aki a fekete kontinensről e túra keretében kap képet. A „fapados Dakar” gúnynevet is viselő kezdeményezés minden szenzációhajhász allűr, anyagiasság ellenére eredeti ötletként futott be, s talált gyorsan nemzetközi visszhangra és résztvevőkre. A mezőny vegyes: a leghangosabbak a celebek, akik próbálják felépíteni az életveszélyt is bátran vállaló hős nimbuszát, önteltségükben nem is észlelve, milyen nevetségessé válnak; mindig neveznek olyanok is, akiknek a sivatagi autózás csak egy „skalp” a számtalan autós száguldás közül; mellettük csöndben ott vannak a kíváncsiak, akiket valamiért vonz Afrika, ahová egyébként segélycsomagot is visznek. Nyolc éve a mi csapatunkból például Peti és Attila, a két sikeres számítástechnikai üzletember öt teljes, francia nyelvű szoftverekkel feltöltött PC-konfigurációt szerzett az egyik világcégtől, amely szponzorként a költségeink nagy részét is fedezte. Ahogy jött az indulás napja, az ismerősök és ismeretlenek úgy tömték meg autóink minden zugát ruhákkal, írószerekkel, füzetekkel, élelmiszerrel. Örömmel vittük mindezt Mali fővárosába, egy alapítványi iskolába, ahol örömtáncot lejtettek érkeztünkre.
Számomra így kapcsolódott össze egy nemes cél egy álom teljesülésével, és nagyon idegennek éreztem a mezőny pöffeszkedő, magamutogató tagjait, miközben Nyugat-Szahara előszobájában, Agadirban megállva „A kis herceg szerzőjét” kerestem. Igen, Antoine de Saint-Exupery gyakran repült ide futárgépével, és rajzolta le rajongó betűivel a Hold fényét az agadiri éjszakában, magányos útjai egyikén. A Szahara homokdűnéi között kerestem Rejtő Jenőt, s az ő kemény, de romantikus lelkületű, vidámságra (meg egy kis bunyóra) mindig kapható idegenlégiósait. Egyik szerzőt sem sikerült megpillantani, legalábbis szemmel nem – de hagytak üzenetet, hiába vesztek mindketten oda a világháború poklában.
