Jegyzet: Örök életű Sebes-gárda

Az ötvenes évek elején született egy nagy csapat. Kiállt tizenegy hős, akiktől rettegtek az ellenfelek. Tizenegy ember, akik végigverték a világot Brazíliától Angliáig. Sipeki Attila jegyzete.Puskás, Kocsis, Czibor, Hidegkuti, Budai II., Zakariás, Bozsik, Lantos, Lóránt, Buzánszky és Grosics. Igaz, összesen csak négy alkalommal álltak ki ezzel a kezdővel a négyéves veretlenségük idején a pályára, de játékuk bármely mai focistának oktatófilm lehetne. Sokszor feltettem már magamban a kérdéseket: Miben lehetett sikereik kulcsa? Mit tudott az ’50-es évek magyar válogatottja, amit azóta is csak visszasírunk? A szurkolók életük örömóráinak nevezik még ma is azokat a meccseket, amelyeket a Nép­stadionban láthattak.

Sosem felejtem, a szavam elállt, amikor az egyetemen a kezemben tarthattam az Aranycsapat legismertebb edzője, Sebes Gusztáv a jegyzetfüzetének másolatát, amelyben az angol-magyarra kitervelt taktikái voltak felrajzolva – kissé kacifántosan ugyan, de annál tudatosabban. Nemes egyszerűséggel: „második félidő: Puskás teszi Bozsiknak és gól”. Utólag értettem meg, hogy szinte másodperc pontossággal ismerte csapatát, hiszen a gól az 50. percben jött is. Aztán amikor évekkel ezelőtt az egyetemi labdarúgó-bajnokság díjkiosztóján elsétált mellettem Buzánszky Jenő bácsi, a vér is meghűlt bennem. Huszonéves fejjel arra a pár másodpercre csapattársának éreztem magam, és úgy éreztem, a közelében jó helyen vagyok. Ő volt az utolsó földi Arany-tag, de január 11-én távozott. Viszont nem túl messzire. Csatlakozott társaihoz, akikkel együtt most már az égi pályákon zörgetik az ellenfelek hálóit.

- Sipeki Attila -