Videó: DAC-os szívvel s lélekkel – mindörökké

Nyíregyháza - Drága Barátom! Most, hogy végérvényesen búcsúznék az elmúlt esztendőtől, s még egy pillantást vetek rá, mi mindennel is ajándékozott meg, szembesültem egy adósságommal. Azzal, hogy „annyi mindent kéne még elmondanom, s ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom”.

Ez a dal, a Nélküled, Dunaszerdahelyen felcsendülve nem mindennapi élmény. Elég csak az itt-ott felbukkanó videót nézni, máris mélyebben veszi a levegőt az ember, kép­ernyőbe feledkező tekintettel – na de ezt személyesen átélni… Az a legerősebb kapocs, összetartozás, a legtisztább magyarságtudat, valamiféle léleksimogató varázslat.

Mindezt még csak sejthettük, amikor Nyíregyházáról, Bátaszékről és Szigetszentmiklósról felkerekedtünk, hogy Dunaszerdahelyen (mondtam már, hogy nekünk, magyaroknak vannak a leg­gyönyörűbb nevű településeink?) tiszteletünket tegyük előtted. Az egyetemi és kollégiumi évek alatt az arra méltók között egy életre köttetik a barátság. Ezzel keltünk mi is útra – és nagy érzésekkel, hogy együtt ünnepeljük meg az 50. születésnapodat.

Ez egy ilyen hely

Ahogy felkerekedtünk, mellénk szegődött az Idő… Évtizedek, évszázadok szőtte sálával cirógatta meg az arcunkat. Én mindig megilletődve és nagy tisztelettel megyek oda, ahol száz évvel Trianon után is őrzik az anyanyelvet, az identitást, a magyar közösséget, s ahol a jogkövető állampolgárság nem jár együtt az önfeladással, az alkalmazkodás nem egyenlő az asszimilációval. Dunaszerdahely ilyen hely.

E történelmi léptékű száz évhez képest szinte cinkos pajkossággal röppent elénk az elmúlt harminc esztendő is. Ahogy az autóban ültünk, szemünk az utat nézte, de a gondtalan ifjúságunk aranynapjait látta – mert a „zéhá” és a vizsgaidőszak legfeljebb rövid zavaró tényező, mellyel gyarapszik a tudás, de ami igazán a szívbe s a lelkébe ég, az a lobogva megélt diákélet mindensége, igaz baráti kötelékben.

Mi érdek nélkül éltük meg az egymásra utaltságot, s hiszem, hogy nem is véletlenül voltunk mi ott és akkor együtt. Huszonévesen egy szobában leélni három kollégiumi évet szinte egy házasságra való tapasztalás (biztosan megbocsátja ezt nekem Csilla). Segítettük egymást tanulásban, együtt műveltünk kerteket, kerestünk pénzt, megosztottuk egymással ételünket, italunkat.

Anyukám Rákóczija

Édesanyám Rákóczi túrósát is, amit 25 év múltával is annyit emlegettél, hogy Dóri lányod elkérte a receptet, és megsütötte neked, mert annyira szeretted, és mert annyira kötődött életed egyik legszebb korszakához. Ám aki jó ember, annak több ilyen „legszebb” korszak adatik meg az életében. Ahogy neked is.

Tibor, még a DAC második kapusaként

Ilyen gondolatokkal érkeztünk meg a magyar koronázóvárostól, Pozsonytól alig ötven kilométerre fekvő Dunaszerdahelyre. Fejet hajtottunk Csallóköz szívében a város előtt, a Budapest kávézóban pedig éreztük: „milyen jó, hogy itt vagyunk, s mint a régi jó barátok egyet mondunk, s egyet gondolunk.”

Ottjártunk idején vívott barátságos mérkőzést Dunaszerdahely legendás labdarúgócsapata, a DAC, egy másik patinás klubbal, a Fradival – mondhatni, a születésnapod tiszteletére. A két szurkolótábor felváltva éltette egymást, a mi nyakunkba is két sál került: egy sárga-kék és egy zöld-fehér.

A stadionban telt ház (15 ezer ember…!) és magyar ünnep volt, a szünet nélküli rigmusok között zúgott a Ria, ria, Hungária, a nemzetiszín lobogónk folyamatosan ott lebegett a szektor fölött. Ám ez a kiállás alapból nem valaki ellen, hanem valaki, valami mellett szólt.

Este pedig megünnepeltük, ahogy illik (Réka lányod tudósítását látva tartom az állás­ajánlatom), a család mellett a barátok népes tábora ölelt körbe – zömmel magyarok, de szlovák ajkúak is békésen megfértek az asztalnál. Mi sem természetesebb azok között, akik együtt élnek, közös és értelmes dolgaik vannak egymással, no meg olyan ember a barátság kovásza, mint Cséfai Tibor. Mindent elárult, hogy a barátok itt Testvéremnek szólítják egymást, magyarul és szlovákul is.

- Nyéki Zsolt -

A legnagyobb tisztelettel

Egy dolog árnyékolta be a napot: a családi ünnep hívatlan vendégei. Kapatos alakok toppantak be a panzióba és nem értették meg, hogy zártkörű, családi rendezvény miatt telt ház van… „Mi Magyarországról jöttünk!” – verték a mellükön a címeres mezt, szobát követelve. Oda akartam menni hozzájuk, elmondani, én is onnan vagyok, és most szégyellem magam miattuk. Az asztaltársak később szomorúan mondták el: még mindig szembesülnek azzal, hogy a szlováknak lenézett magyarok, némely magyarnak meg árulók. Mit mondhattam erre? A legnagyobb tiszteletet érdemlik, hogy száz év után is tartják, óvják magyarságukat. Meg azt, hogy „történjen bármi, amíg élünk s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk…”