2 órája
Ma 80 éves a Kelet-Magyarország: a napilap az összetartozás örömének helyi forrása
Kollégáink mesélnek arról, mit jelent nekik a napilap.
Több generáció számára hírforrás a Kelet-Magyarország és a Szabolcs Online
Fotó: Kelet-Magyarország/Sipeki Péter
Szabolcs-Szatmár-Bereg történéseinek krónikásai vagyunk, immár nyolc évtizede.
Nekünk, együtt 80!
– Ahogy az idő érleli a nemes bort, úgy rak nyolc évtized becses patinát a Kelet-Magyarország nevére – fogalmaz Nyéki Zsolt főszerkesztő.
– Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye napilapja 80 éve meghatározó hírforrás az itt élők számára. A mai, jubileumi lapszámunkban nagyszerű történészi összefoglaló elevenít fel minden fontos tényt és mérföldkövet, amit érdemes tudnia rólunk a jelen- és utókornak. A szerkesztőség falain belül megélve pedig azt mondhatjuk el, hogy zsurnaliszták generációi őrzik, ápolják az olvasók szolgálatában teremtett hagyományokat, miközben igyekszünk megfelelni azoknak a kihívásoknak, amelyekkel napjainkban szembesülnek a médiában dolgozók. A teljes vármegyét lefedve kínálunk friss híreket, információkat minden korosztály számára, és olvasóink széles tábora igazolja, hogy a lap tartalma szűkebb hazánk életének tükre, melyből mély lokálpatriotizmus köszön vissza.
– Aki naponta figyelemmel kíséri híreinket, írásainkat, képet nyer vármegyénk legfontosabb eseményeiről, de segítünk eligazodni a nagyvilág történéseiben is. A nyomdából frissen kikerült újság fellapozása sok előfizetőnknél ma is szertartás – megbecsüljük és óvjuk ezt a hagyományt, de a digitális térben is egyre markánsabb a jelenlétünk, ahogyan azt a kor technikai fejlődése megköveteli. A Szabolcs Online az internet hajnalán indult, az ország első digitális hírközlő felületeinek egyike, vezető helyi hírportállá vált.
– A lap időnként új arculatot, logót kapott, de a küldetésünk nem változott: osztozzunk olvasóink széles táborának életében, sikereiben és kudarcaiban, a magunk eszközeivel igyekszünk segíteni az akadályok leküzdésében, felkarolunk minden olyan ügyet, ami az itt élők életét szebbé, jobbá teheti. Nyolc évtizedre visszatekintve is megerősíthetjük, hogy a Kelet-Magyarország nemcsak egy napilap, hanem a szülőföld szeretetének hirdetője, az összetartozás örömének forrása is itt, Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében.
Nem volt egy fáklyásmenet
A rendszerváltás kezdetén újságírói állományában karcsúsodott Kelet-Magyarország a gazdasági rovatába hívta az addigi „külsős” – mindaddig szaktanácsadóként működő – agrármérnököt, Galambos Bélát, akinek írásait az elmúlt közel 35 évben folyamatosan olvashatják a Kelet-előfizetők.
– Amikor három nap gondolkodási idő után aláírtam a szerződést, én voltam a világ legboldogabb embere. Ám fáklyásmenetként nem írható le a beilleszkedésem. Alaposan meg kellett szenvedni azért, hogy az időnként szakmai cikkeit az otthona nyugalmában fabrikáló civilből egy megyei napilap szerkesztőségében a naponta elvárt, különféle műfajú kötelezőket csuklóból teljesítő, profi újságíróvá váljak. A megye gazdaságán belül az élelmiszer-gazdaság lett a felségterületem. Az agrárium szereplőinek megsokszorozódott gondját-baját, olykori örömét évtizedeken át szinte naponta hallgattam együttérzően, és tálaltam írásaimban hozzáértően. Az ezredfordulótól a Kelet-Magyarország egyik szerkesztőjeként még tágabb lehetőséget kaptam arra, hogy az általam legfontosabbnak tartott értékeket: a becsülettel küzdő, a környezetére is tekintettel lévő, alkotó embert – legyen az földműves, tanár, mérnök, művész vagy iparos – méltóképpen bemutathassam az írott sajtóban. Arról, hogy törekvéseim nem voltak teljesen hiábavalóak, néhány elismerés igyekezett meggyőzni, de ami alapszakmámból fakadóan igazán jólesett, az „Az Év Mezőgazdasági Szakújságírója” díj volt 2010-ben, amikor a hőn szeretett Keletem még csak 66 esztendős volt.
Trabant volt a hálószoba
Bár nem ma volt, de soha nem felejtem el 1992. június 10-ét – írja visszaemlékezésében M. Magyar László szerkesztő.
– Akkor kezdődött a labdarúgó-Európa-bajnokság. Arra készültem, hogy fotelben ülve, sörrel a kezemben nézhetem majd a nyitómeccset. A kényelem helyett azonban a tiszaújlaki ukrán–magyar határállomáson töltöttem az éjszakát Balogh Géza kollégám Trabantjában. – Kitaláltuk ugyanis, hogy szétnézünk a határ túloldalán, s írunk egy cikket Kárpátalja mindennapjairól a Szovjetunió felbomlása után. Először dolgoztunk Tiszabecsen, aztán gyűjtöttünk anyagot Tiszaújlakon, majd jártunk még Tiszapéterfalván és Tiszabökényben is. A tervünknek megfelelően 18 órakor már a határon voltunk, éppen időben, hogy a 20 órakor kezdődő mérkőzésre hazaérjünk. Először fel sem tűnt az a sok kocsi, ami előttünk sorakozott. Akkor döbbentünk rá, hogy valami nem stimmel, amikor a percek peregtek, de mi egy lépést sem jutottunk előre. A velünk együtt várakozóktól megtudtuk: az ukrán határőrök úgy döntöttek, azon a napon már nem engednek át senkit sem. A furcsa csak az volt, hogy ezt már délután a magyar határőrök is rebesgették, éppen ezért egy család a kocsiját Tiszabecsen hagyta, s gyalog jött át a határon abban bízva, hogy őket majd visszaengedik Magyarországra. Tévedtek, maradtak velünk együtt.
– Hozzájuk képest örülhettünk annak, hogy van hová beülnünk – Géza kollégám kocsijába. El lehet képzelni azt az éjszakát, amit egy Trabantban eltölt két magasabb férfi. Mindennek nevezhettük a kocsiban töltött éjszakát, csak kényelmesnek nem. Közben azt is mondogatták a jól értesült emberek, hogy amint világosodni fog, engedni fogják a forgalmat az ukránok. S valóban úgy is történt. Hajnali fél ötkor felnyitották a sorompót, indulhattunk haza, de az végül sohasem derült ki számomra, hogy mi is volt vajon az „éjszakai marasztalás” igazi oka.
Túrós béles és kismacska
– A szakmai fogások mellett, amiket az iskolapadban ülve lehetetlen elsajátítani, sok minden mást is megtanultam a Keletnél újságíróként eltöltött több mint tíz évben – árulja el Csáki Alexandra, lapunk újságírója. – Követve a lap hagyományait, kizárólag ceruzával jegyzetelek. A grafithegy elkophat, de ki nem fogy. Az első „nagy esős” út óta van a benti szekrényemben egy pár gumicsizma (RIP új farmer és kedvenc cipő). Ma már tudom, hogy Kisnamény nem Vásárosnamény mellett van, s hogy nincs az a szavazókör, ahol szívesen látják az újságírókat és a fotóriportereket – ha mégis, akkor pont holtidőben érkeztünk.
– A vidéki túrák során mindig lesz egy otthonkás, kötött mellényes, mosolygós nagymama, aki a kezünkbe nyom egy túrós bélest, savanyúságot, kismacskát. Maratoni rendezvényekre érdemes négyzetrácsos jegyzetfüzetet és pluszceruzát vinni (én mindig az X-szel vagyok). A diktafonra tehető szivacsfej nem úri huncutság, elég ugyanis egy kis szellő, és a cikk alapját adó információk helyett süvítéssel és recsegéssel térünk vissza a szerkesztőségbe. Kínos.
– A lap történetében elenyésző az az idő, amit eddig itt töltöttem, számomra azonban meghatározó volt az elmúlt évtized. Az emberek, helyek, történetek engem is formálnak, rengeteget nevetek, gyakran meghatódom, és olykor sírok. Van, hogy az asztalra csapok és káromkodom, mert nem megy, de szerencsére nem vagyok egyedül, ha kell, a kollégák felemelnek, tolnak, húznak. Csapat vagyunk, amihez büszkén tartozom, és hálás vagyok, hogy az lehetek, ami mindig is szerettem volna: vidéki újságíró.
