Rendet szeretnének teremteni olvasóink a dunai sétahajózásban

Érdekes megvizsgálni, hogy az általánosnak mondható olvasói reflexek közül mikor melyik lép működésbe. Könnyű tipizálni a nagyon sok olvasóban hagyományosan mindig felbukkanni kész megnyilvánulásokat. Ilyen reflex például az, hogy sokszor működik valami társadalmi igazságosság iránti igény a válaszokban.

Ez a Biblia nyelvén szólva olyan, mint Dávidnak szurkolni Góliát ellen. Vagy a magyar klasszikus irodalom témáit megidézve olyan, mint Lúdas Matyinak szurkolni Döbrögi ellen.

Aztán az is tipikus reflex, hogy vágyunk valami jól szervezett rendre, amelyben otthonra tudunk találni. Olyan államra, olyan közigazgatásra, amelyben jól működnek a közszolgáltatások, kiszámíthatóak a viszonyok. Ez a fajta rendpártiság a lelke mélyén talán még az olyan olvasókban is ott él, akik a magánéletükben egyáltalán nem idegenkednek egy kis laza, szinte már lakályos rendetlenségtől.

Mindannyian ismerjük aztán azt is, amikor a lehetséges válaszok közül hirtelen mindig kapóssá válnak a lehető legképtelenebb verziók – ezek azok az eshetőségek, amelyek az internetes trollokat a legszívesebben magukhoz vonzzák. Ezzel sincsen semmi baj, néha nyugodt szívvel el lehet viccelődni egy-egy könnyedebb kérdés láttán.

Az e heti kérdésünknél persze érzelmi okokból erről szó sem lehetett.

A kegyelet érzésétől vezettetve, a Hableány utasainak halála miatt érzett fájdalomban osztozva természetesen nagyon tudatosan kerültünk minden olyan hangulati törést, ami a történet felzaklató, borzalmas drámáját kikezdte volna. Hiszen ezek a napok, még így is, ennyi idő elteltével is a gyász óráit jelentik.

Még azt a kijelentést is meg lehet kockáztatni, hogy ezek a felkavaró, rettenetes sorstragédiák akár még két nemzetet, két országot is közelebb tudnak hozni egymáshoz. Szép jele ennek az, amikor

a Margit-hídon összegyűlt, a koreaiak gyászában osztozó magyar rokonszenvtüntetők közösen elénekeltek az áldozatok emlékére egy koreai népdalt. De az is felemelő, szinte már a katonák fegyverbarátságát idéző közös próbatétel, ahogy a magyar, a cseh, az osztrák és a koreai búvárok együtt küzdenek a mélyben.

De az is, ahogy együtt szurkolunk a Clark Ádám úszódarunak, hogy mielőbb érjen a tragédia helyszínére, s végezhesse el a hajó kiemelésének nehéz feladatát. S az is, ahogy együtt fohászkodunk a Duna vizének mielőbbi apadásáért, hogy ez a művelet minél kockázatmentesebb legyen.

Ebből az érzelemvezérelt állapotból következhetett talán az is, hogy olvasóink többsége a rendért emelt szót. Azért a rendért, amely úgy működhetne, hogy elejét vegye hasonlóan borzalmas baleseteknek a jövőben. Nyilván ez a magyarázata annak, hogy

olvasóink túlnyomó többsége – mindösszesen 43 százaléka – arra szavazott, hogy ők valami olyan forgalomirányítási központot képzelnének el a dunai hajózás viszonyainak kordában tartására, mint amilyen a légi irányítás rendszere, ahol központilag vezényelnek gépeket bizonyos légi folyosókra, repülési magasságokra és leszállópályákra.

S ha jobban belegondolunk, az emberi élet féltésétől vezetve megfogalmazott minden további válasz és minden további szavazat is a rend szellemét hozta el közénk: sokan voltak például azok is, s ezzel – összesen 20 százalékkal – a harmadik helyet érték el válaszaikkal, akik a mentőmellények használatát szigorítanák. Szintén sokan voltak azok is, akik – összesen 12 százalékot elérve, s ezzel a válaszukat a negyedik helyre behozva – a folyó vizén cirkáló vízi rendészek számát gyarapították volna.

[eweb-voting id="3167225"]

Érdekes elemezni azt is, hogy a rend gondolatának képviselete a különböző lehetőségeket figyelembe véve mikor milyen hivatali megoldást részesített előnyben.

Nem nehéz észrevenni, hogy az olvasóink által leginkább elfogadott válasz, a forgalomirányítási központ megteremtésének vágya valamiféle állami szerepvállalást feltételez. A jól működő állam központilag jól irányított szervezeteinek hitelez a leginkább bizalmat.

Ezt követően jelenik csak meg a sorrendben a mentőmellény és a vízi rendész jelentőségének hangsúlyozása, ami mind-mind szintén nagyon fontos lehet, viszont a hajókon dolgozó matrózok és a folyón szolgálatot teljesítő vízi rendészek személyes lelkiismeretességére hagyatkozik inkább. Vagyis az egyén figyelmét, gondosságát tartja elsődlegesnek – nem elfeledkezve persze az állam központi irányító rendszereinek felelősségéről sem.

Őszintén meglepett viszont minket, hogy a Dávid és Góliát küzdelmének logikáját magában foglaló válasz nem az első, hanem a második helyen végzett csupán: holott érzelmileg ez volt talán a leginkább erősen átélhető motívum.

Ez a válaszunk ugye azt vetette föl, hogy az ilyen gigantikus méretű luxushajók talán nem arra vannak kitalálva, hogy a hozzájuk képest kicsi városnézők hajók között forgolódjanak a város egyik-másik látnivalóját megcsodálni engedve. S különösen nem arra vannak kitalálva, hogy a súlyukból és a sebességükből eredő erőfölényükkel – akár csak véletlenül is, de – visszaéljenek.

Ennek a válasznak az erős érzelmi töltése pedig nem lehetett függetlenül természetesen attól sem, hogy a balesetben vélhetően vétkes nagy hajó nem valami teherszállító uszály volt, hanem egy dúsgazdag külföldi, döntően amerikai turistákat szállító, svájci illetőségű hajó.

Abban, hogy ez a válasz mégsem lett egyeduralkodó, persze sok minden közrejátszhatott.

Nyilván rengetegen megnézték a balesetről készült videókat, s látták, hogy világító mentőmellényeket hogyan dobálták le a Viking Sygin utasai a Hableány a vízbe zuhant utasainak, s hallhatták azokat a megnyilvánulásokat, amelyekben az amerikai turisták is mélységesen megrendülve nyilatkoztak arról a drámáról, amelynek akaratukon kívül a részeseivé váltak.

Sok mindent nem tudunk még, az áldozatok keresése, méltó eltemetése érdekében még sok a tennivaló. A felelősség kérdésében sem lehet még teljes biztonsággal állást foglalni, bár a luxushajó kapitányának gondatlanságáról egyre több súlyos megállapítást lehet tenni.

Annyi azonban biztos, hogy olvasóink biztonságot és rendet szeretnének maguk körül tapasztalni. Általában az élet minden színterén. Ha pedig egy ártatlan hajókirándulásra indulnak egy folyó vizén, akkor pedig különösen is.

Hogy soha többé ne lehessünk a szemtanúi ilyen borzalmas eseményeknek.

Borítókép: Rendőrségi motorcsónak halad el a hajóbalesetben elsüllyedt Hableány turistahajó kiemelésének munkálatait segítő Dunaújváros elnevezésű aknamentesítő hajó előtt a Margit hídnál 2019. június 2-án