Szenzációs leletek – valóságos aranybánya megyénk a régészeknek

Ha manapság egy régész valahol a megyében leüti az ásóját, nagy valószínűséggel értékes lelet­anyagba botlik, különösen a Felső-Tisza-vidéken, amely nagyon gazdag archeológiai kincsekben.

Ez derült ki nemrégiben Istvánovits Eszter, a Jósa András Múzeum régészének előadásából, aki nem csupán bepillantást engedett a szakmájának kulisszatitkaiba, de számtalan érdekességgel lepte meg hallgatóságát. S ha már a címoldali beajánlóban is Egyiptomról és gazdagságról szóltunk, még abban se sokban különbözünk a fáraók földjétől, hogy a nálunk található ősi sírok 85 százalékát itt is kirabolták a sírrablók.

Ráadásul a nálunk található kunhalmok, más szóval kurgánok, legalább akkora gondossággal készültek, mint a kőpiramisok, nem véletlenül nevezik ezeket az Alföld piramisainak.

– Nálunk, a megyében a régészetilelőhely-nyilvántartó adatbázisunk mintegy kétezer lelőhelyet tart számon, ami harmada vagy inkább a negyede a valóban létezőknek. Persze, a meglévő adatbázis se nyilvános, hiszen ha az lenne, a fémkeresősök még az eddigieknél is több bosszúságot okoznának nekünk.

Mert ma már az ásatások sem olyanok, mint régen voltak, valamikor a múlt század elején senki nem zavarta a munkát, a szekéren vagy kerékpáron helyszínre érkező régészt.

A világ persze más tekintetben is megváltozott. Ma modern eszközök, légi felvételek, drónok, geofizikai feltárások, NASA-felvételek segítik a feltárást, s lassan annyi nagyberuházás indul el, hogy a régész szinte megállás nélkül terepen van, és nem győzi feldolgozni a több százezerre tehető leletanyagot – mesélte Istvánovits Eszter.

Ideális élőhely

S hogy miért ennyire gazdag ez a vidék? Főképp, mert mindig is ez a medence volt a világ egyik legideálisabb élőhelye, ahogy ma is az. Jöttek is ide északról, délről, nyugatról, keletről, ez utóbbi irányból leginkább a Vereckei-hágón át és a mai Erdély irányából, mivel a Vaskapu felől, délkeletről nehezebb az átjárás.

– A legkorábbi „migráns” – csak feltételezzük, hogy az, hiszen délről érkezve termelőgazdálkodást folytatott, amiről úgy tudjuk, hogy a folyamközből terjedt el északabbra – az újkőkorban, hat­ezer éve érkezhetett hozzánk. Bár errefelé se barlangok, se sziklák, vagyis nincsenek paleolit vagy mezolit lelőhelyek, mégis vannak ilyen jegyeket hordozó figuráink.

A korai bevándorlók kialakították a saját vonaldíszes kultúrájukat, eltérően a déliek körös kultúrájától. Aztán jóval később jöttek utánuk nyugatról a gallok vagy kelták, észak felől a germánok és a vandálok, keletről pedig legnagyobb arányban az eurázsiai sztyeppe népei, közöttük a mi őseink. A legkorábbiak a gazdag gödörsíros kultúrájukról ismertek.

Hantjaik alatt a szerves anyagok – bőrök, prémek, nemezek – nem maradtak meg, Tiszavasvári határában például egy 210 centiméteres robusztus férfi vázát találták ebből az időből, és körötte a föld minden színben pompázott, ez volt ugyanis a szétfoszlott textil. A későbbiekben rendre ki is rabolták ezeket a sírokat – sorolta a régész.

Vadászat farkasmódra

– Az egyenesági leszármazottaikat Hérodotosznak köszönhetően már név szerint is ismerjük, ők a szkíták. Nem lehettek túl sokan, de alávetetté tették az itt talált népességet. Sajátos harcmodorukról egy kínai regényben olvastam, úgy vadásztak, akár a farkasok – amit aztán Dzsingisz Kánnál is megfigyeltek –, miközben fenntartották az ökológiai egyensúlyt. A farkasok, az állatokat közrefogják és egy szakadékhoz terelik, ami úgy működött, mint egy fridzsider, a belé hullott préda itt megfagy, egész télre garantálva az ételt – hallhattuk.

…és kik azok a honfoglalók?

– Attól függően, hogy a sztyeppe melyik övezetében éltek – a sivatagosban, a félsivatagosban vagy az erdős északiban – kis kérődzőket, marhákat vagy lovakat tartottak. Egyébként nem tudjuk pontosan, mikor domesztikálták a lovakat, feltehetően a bronzkorban. A nomadizmus akkor vesztett értelmet, amikor a Kárpát-medencében letelepedésre alkalmas területekre találtak.

Az oldalági rokonaik a szauromaták vagy szarmaták, ők Róma után a dáciai drágakő és aranybányák gazdag urai voltak, éppen ezért a jellegzetes temetőikben nekünk már nem sok minden maradt, köszönhetően a sírrablóknak. A szarmatákat váltotta le aztán a valószínűleg a mai Kína határvidékéről érkező hunok eredetileg maroknyi népe, legyőzve és szövetségessé téve őket, illetve az alánokat, és így jelenve meg Kr. u. 380 táján az Alföldön.

Azt persze nem állíthatjuk biztosan, meddig éltek itt a Kárpát-medencében a szarmatákkal és alánokkal együtt, mint ahogy a jászokról se tudjuk, hogy a hunokkal jöttek be vagy már itt voltak – tárta fel a valós helyzetet a régész.

Zárásképpen hozzátette: amit a történelem mai állása szerint tudunk, a szkíták a szarmatákkal rokon, iráni nyelvet beszélő népközösség, a hunok pedig török népesség. Istvánovits Eszter úgy látja: Árpád honfoglalói türkök voltak, török nyelven beszéltek, de a magyar – ez bármennyire is megkavarja a képet – finnugor nyelv. Ám a lengyelek legalább megengedhetik maguknak, hogy a szarmatáktól származtassák magukat.

Népcsoportok

A szkíták: már a legkorábbi időkben is törzsszövetségben éltek; szoros kereskedelmi és politikai kapcsolatokat ápoltak a görögökkel, akik ékszereket, edényeket gyártottak nekik; a fennmaradt névanyagból, szavakból, leírásokból azt is tudjuk, milyen nyelven beszéltek, több állatküzdelmi jeleneteket ábrázoló használati tárgy maradt utánuk; az altáji kurgánokban a jégdugók még a viseletet is jobban megőrizték; kivétel nélkül europid jellegűek; fő jelképük a szarvas, a két legfontosabb szkíta leletegyüttest Zöldhalompusztán és Tápiószentmártonban találták; oldalági rokonaik a szarmaták

A szarmaták: magukhoz édesgetve az amazonokat, velük házasodtak; iráni nyelvet beszéltek; késői leszármazottaik az alánok, a ma élő egyenesági rokonaik pedig a kaukázusi oszétek; legkorábbi lakóhelyük az Alsó-Volga és a Dél-Ural vidéke; rokonaikat, a szkítákat Dobrudzsába, illetve a Krím félszigetre szorították vissza, átvéve tőlük a tejhatalmat; leletanyagukban rengeteg a római import, a békés időben kereskednek a rómaiakkal; hatalmas kiterjedt körárkokkal körülvett településeket hoztak létre az V. századig, vagyis a császárkorban bizonyosan itt éltek, sok gyöngyük volt, több ezer került elő a gazdag, jellegzetes temetőikből

Matyasovszki József

[email protected]