„Az adósa vagyok Arany Jánosnak…”

Nyíregyháza - Interjú Cselenyák Imre íróval, a Történelmiregény-írók Társaságának tagjával.

Cselenyák Imre elbeszélő, regényíró, zenész, dalszövegíró. Nyírkátán született, és egyes műveit a kis nyírségi falu – amelyet sokan még mindig Gebének neveznek – inspirálta.

Írt kortárs elbeszélést, szórakoztató és történelmi regényt, mesét, színdarabot, operalibrettót, rengeteg dalszöveget, és számtalan kortárs költő versét is megzenésítette. Több mint harminc nagyobb mű szerzője.

Mestersége címere?

Cselenyák Imre: Író-költőként tekintenek rám, pedig nem is vagyok költő, noha gyermekkoromban teleírtam néhány irkát versekkel. Hogy úgy mondjam, igazából a prózairodalom sajátított ki, és mesterségem címere elsősorban regényíró, amitől nem áll távol az életrajzalkotás. Nagyon sok verset megzenésítettem, talán ezért ragasztják rám a költő címet is.

Regényei többsége a múltban játszódik. Tudatos választás ez a múlt felé fordulás?

Cselenyák Imre: Nos, kortárs irodalmi tevékenységemet is nagyrészt ez az alapelv vezérelte, amelyet pátoszosan becsületbeli ügynek is nevezhetek, a történelmi regényeim, az életrajzok pedig ezeknek talán szórakoztatóbb allegóriái. Legalábbis megfogalmazatlan szándék szerint, mintegy ösztönszerűen. S azért nyúltam a múlt felé, hogy jobban megértsem a jelent, hiszen ami megtörtént évszázadokkal ezelőtt, az a mát is sok esetben válaszokkal látja el, ha képesnek mutatkozunk okulni belőle.

A közelmúltban Nagyszalontán járt…

Cselenyák Imre: Immár tizenöt éve járom Magyarország és a Kárpát-medence iskoláit, könyvtárait, ahol rendhagyó irodalomórákat és író-olvasó találkozókat tartok. Ezeknek során találkozhatok a leendő és a meglévő olvasóimmal. Minthogy a zene jó cimboraságban áll az irodalommal, a gitáromat sem hagyom otthon, és előadásaimat klasszikus és kortárs költők általam megzenésített verseivel színesítem. Legutóbb már úgy intéztem az utat, hogy a kellemest összekössem a hasznossal. Gáspár Ferenc író barátommal azért választottuk előadásunk helyszínéül Nagyszalontát, hogy közelébe kerülhessek Arany bölcsőjének. A kitűnő hangulatú történelem- és irodalom­óra után meglátogattuk a Csonkatorony múzeumot, megtekintettük azt a református templomot, amelynek fala között a gyermek Arany énekelt, majd felkerestük a költő szülőházát is. Megható volt Arany nyomdokaiban járni, és gyakorta legyintett meg a szülőfalum, Nyírkáta hangulata, amely hasonló gyermekkori emóciókat, képzeteket alakíthatott bennünk. Vallásos kisfiú volt, akárcsak én, és nem mellesleg, ő is gitározott, amely kedvtelés elkísérte élete végéig.

Hogyan jött az ötlet, hogy Arany Jánosról írjon?

Cselenyák Imre: Ezt korántsem tekinteném ötletnek, mert olyat egy intuitív villanás, vagy pillanatnyi elmezavar is okozhat; sokkal inkább folyamat volt ez. Mintegy húsz évvel ezelőtt, még éppen hogy csak elkezdtek megjelenni első regényeim, én már föltettem magamban, hogy megírom a kedvenc költőm életét. Gyermekkori élmények fűződnek hozzá, amikor is otthon, családi körben – tévé nem lévén – gim­nazista nagynénéim felolvasták mindnyájunk örömére a Toldi-trilógiát. Én mint gyerek áhítattal hallgattam a dallamos szöveget, melynek értelme akadálytalanul kúszott a tudatomba, s históriás szépsége a lelkembe. Valamennyire közrejátszott eme elhatározásomban az is, hogy megismertem kortárs költőket, akik az epikus verselést zömében a lírai poézis alá sorolták. Afféle szakmai-elvi torzsalkodás alakult ki közöttem és közöttük, amelyben én az elbeszélő költészet mellett érveltem, mert abban vélem az atavisztikus erőt, amely még az őskorra nyúlik vissza, mikor is nomád eleink este a tábortűznél elregélték egymásnak az aznap vagy a közelmúltban történt eseményeket.

Arany mint gyermekkori olvasmányélmény bizonyára meghatározó. Csupán ez vezérelte, hogy megírja az életrajzát?

Cselenyák Imre: Arany János nem mehet feledésbe, de még az sem lenne ildomos, ha fénye megkopna. Ha úgy tetszik, a rehabilitálás szándéka is vezérel, mert úgy látom, az ifjúságot manapság már nem ragadja úgy magával a nagy epikus szellemisége, világképe, autentikus karaktere. Gyöngíti nimbuszát az is, hogy a Toldi kötelező olvasmány, és mint ilyen, idővel lerágott csont, s miután a diákok leérettségiznek, már elvétve nevezik meg Aranyt kedvenc költőjüknek. Adósa vagyok Arany Jánosnak, és ennek lerovása annyit jelent, hogy megírom az életét olyan formában, ahogyan még senki sem tette.

Kettősség és megosztottság jellemzi a mai magyar irodalmat. Ön mit gondol erről?

Cselenyák Imre: Az hagyján, hogy teszünk Julien Benda intelmeire, aki már több mint kilencven évvel ezelőtt rápirított az auktorokra, szemükre vetvén öncélú befelé fordulásukat, totál szubjektív bacchanáliájukat, most még itt ez a szánalmas bértollnokság – némelyeknél –, az állásfoglalás sugalmazása, hogy kit, kiket szeressen a jónép, akiket olvasóknak is nevezhetek, és kiket ne kedveljen. Tehát kinek van igaza, és ki hazudik! Egy felelős írónak, aki valamit ad magára s alkotói hírére, művészetében és kinyilatkozásaiban egyaránt a tárgyilagosságot, az örökérvényűséget, a konstruktivitást elegáns követnie. Közéleti személyiségeket jobb esetben bírálattal, avagy korrekt véleményezéssel megtisztelni, de a dicsérettel csínján, eszméiket magáévá tenni, uram bocsá’, megragadni a zászlót, s elöl lobogtatni, már a legkevésbé tekinthető írói példamutatásnak. Bár nálunk rendre felbukkannak túlhevült idealisták, hiszen tudjuk, történelmünk vészes korszakaiban gyakran álltak a változások élére költők, írók, ám ez a kor már nem az. Ha elkötelezném magam az egyik oldalra, engem az olvasó hosszú távon hiteltelen személynek fog beállítani, ami, ha nem is teljes mértékben, de jogos lenne.

Van-e olyan alkotása, amely a szűkebb hazájában játszódik?

Cselenyák Imre: Az Ágoston úrfi (Coldwell, 2007) a reform­korba, tehát Arany idejébe vezeti el az olvasót egy valós személy, Péchy Ágoston tévelygésén keresztül. Ennek megírásakor szerettem meg a XIX. század hangulatát. Ágoston, a tüdőbeteg ifjú 1828-ban háromévi bécsi tartózkodása után tér vissza szülőföldjére, a nyírségbeli Gebére. A gyenge fizikumú, érzékeny fiatalember megszokta az előkelő bécsi életet, a fényes koncerteket, a tiszta, szép, városi környezetet, az illedelmes viselkedést. Most kedvetlenül szemléli az elmaradott hazai tájat, a poros, máskor sáros, rendezetlen vidéket az emberszámba se vett pórnéppel; alig várja, hogy ismét visszatérjen álmai városába. Ám ezt jelen anyagi helyzete nem teszi lehetővé, ráadásul nővére, Anna és nyírségi barátai fejükbe veszik, hogy igazi magyar érzelmű nemest faragnak belőle. Ágoston ellenáll, érzelmei, kinti jó barátja, s egy gyengéd, szinte még plátói szerelem mind Bécshez kötik, így roppant hosszú és verejtékes küzdelem árán tapasztalja meg az igazi szenvedélyt, éli át a mélyéig hatoló szerelmet és csalódást. Egyszerre megérzi a magyar nyelv, az irodalom, a népzene szépségeit, és rádöbben: itthon van feladat, itthon kell embernek lennie, az ugyan elmaradott, de ígéretes Magyarországon.

Az Ágoston úrfi mondanivalóját tekintve megegyezik az értékrendjével?

Cselenyák Imre: A regény jóval több kérdést tesz föl, mint amennyit szándékomban állt belesűríteni, hiszen a tematika lendítő erejű, és öntörvényű módon további dilemmákat vet föl. „Miért élnek Bécsben az uraink? Miért? Bécsig nem hatolnak el a sóhajok, nehogy az is zavarja mán űket!” Ágoston keserűen ráébred mindarra, amit minden felelős magyar ember, művész előbb-utóbb felismer. Belső érzékenységünk dacára miért okozunk mégis hebehurgyán szenvedést egymásnak, másoknak? Hol van az empátiakészség, miféle sátáni angyal formázott bennünket? Hol van a mértékletes emberi belátásunk, a hatalommal szembeni tartózkodásunk, a méltóságunk? És ez tulajdonképpen az én belső önüzenetem is. Mert az írónak ugyancsak a mértékletes, semleges beállítottság lenne a kívánatos, még akkor is, ha emiatt állandó hátrányt szenved az úgymond helyezkedőkkel szemben. Az írói feladatnak a nemes küldetésről kellene szólnia, jelesül, hogy az olvasókat neveljük, műveljük, pártatlanul, önzetlenül, felhőtlen kikapcsolódást szerezve nekik terjedelmes, hiteles és elfogulatlan művek formájában.

NÉVJEGY

Név: Cselenyák Imre

Születési hely, idő: Nyírkáta, 1957. január 1.

Foglalkozás: elbeszélő, regényíró, zenész, dalszövegíró, a Magyar Prózaíró Műhely Egyesület alelnöke, a Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesület, valamint a Történelmiregény-írók Társaságának tagja

Fontosabb munkái: regények, novelláskötetek, egy színmű és két librettó írója, számos dalszöveg szerzője saját nevén és Jean-Pierre Montcassen álnéven

Díjak: Rauscher György-díj (2011)

KM-CSA

Játsszon Agip üzemanyag-utalványért! – A Kelet-Magyarország, a Retro Rádió és a Szabolcs Online közös játéka

A csütörtöki mondatrész: “...első fejlesztési alprogramja...”