Morzsánként tovább tartott…

Nyíregyháza - Seres Antal nyolcvan­évesen is vallja: nagy szükség van a „zongoracipelőkre”.

Nemrég egy szokatlan esemény részese lehettem. A Területi Vízgazdálkodási Tanács tavaly leköszönt elnöke baráti beszélgetésre hívta meg a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság korábbi és jelenlegi igazgatóját és műszaki vezetőjét. És engem.

– A találkozót azért kértem – mondta Seres Antal –, hogy megköszönjem, ahogy a tanács munkáját segítették, ahogy a feladatukat ellátták az elmúlt nem könnyű negyedszázad során.

Felkeltette érdeklődésemet, ki az, aki az anyagelvűséget elkerülve szeretne jó érzést kelteni a becsületesen dolgozó 21. századi magyar emberekben.

Tizenöt deka kenyér

Seres Antal 1935-ben született Nyírbátorban, édesanyja hat gyermeket nevelt fel szinte teljesen egyedül, mert a férjét korán elszólította az Úr.

– Érettségi előtt álltam. Azt elmondani is nehéz, micsoda szegénység volt a háború alatt, és közvetlen utána. Tizenöt deka kenyér jutott egy embernek egy napra. Morzsánként ettem a kenyeret, hogy tovább tartson. Hatéves koromban hagytam el először a szülővárost, elmentünk a máriapócsi búcsúba. Mondogattam is sokáig: van, aki világjárta ember, én meg „Pócsjárta” vagyok.

– Az oroszok bejövetele után megkezdődött a kemény osztályharc. Nem tudom miért, de sose féltünk. Nem nagyon volt mit veszíteni, hát igyekeztünk úgy élni, hogy inkább használjunk, mint ártsunk. Tizenévesen már dolgozni jártam az iskolai szünetekben.

„Válassz komolyabb szakmát!”

– Két tanáromra ma is szívesen emlékszem vissza a nagykállói középiskolás évekből. Az egyik Tatos István tornatanár volt, ő szerettette meg velem sportot. A másik Rácz István volt, akit 1956 után meghurcoltak, sokáig nem taníthatott, mégsem tudták megtörni.

– Tornatanár szerettem volna lenni, a gimnáziumi igazgatóm azonban azt mondta: gondolj a jövődre, válassz komolyabb szakmát. Végül a legidősebb bátyám, Gyurka, aki maga is építész volt, azt javasolta, felvételizzek a budapesti Műegyetem építészmérnöki szakára, amit sikeresen el is végeztem. Bár nem építésznek születtem, aktív életemet akként éltem végig becsületesen.

1986-ban a SZÁÉV igazgatójának választották. 1995-ben vonult nyugdíjba, de még sokáig részt vállalt a közügyekben. Volt a megyei közgyűlés alelnöke, tizenhat évig a Területi Vízgazdálkodási Tanács elnöki tisztségét töltötte be. Jelenleg a Magyar Autóklubban és a megyei békéltető testületben tevékenykedik.

– Korrekt, rendkívül felkészült embereket ismertem meg a vízügyi igazgatóságon, akikkel szinte napi kapcsolatban álltam. Egy kiskörei léptékű beruházásról álmodoztam, hogy a Tisza és mellékfolyóinak árvízkor keletkezett többletvizeit a Nyírségbe vezethessük, s tárolhassuk, így lehetővé válna az öntözés. Olyan lehetőségek is kialakulnának, amelyeket eddig az ország vezetői, sajnos, soha nem gondoltak végig.

A család mindig fontos volt számára. Felesége bankban dolgozott, két gyermeket neveltek fel, s ma hét unokájuk aranyozza be mindennapjaikat. Búcsúzóul hozzáteszi: szerinte a „zongoracipelők”, azaz a becsületesen dolgozó átlagemberek nagyobb megbecsülést érdemelnének.

KM-GYL