A tősgyökeres libabokori

Libabokor - Ötven kaptárnyi méh keseríti özvegy Fekete Jánosné életét.

A tanyabokor „kőhajításnyira” (10-11 kilométerre) fekszik Nyíregyháza központjától, nagyjából háromra a közigazgatási központtól, Nyírturától. Főként akácerdők övezik.

Falra hányt borsó

Körmenditanya felől közelítem meg a települést, s amint a Nyírturára vezető útról jobbra térek, feltűnik, mennyi spontán (az idő és az időjárás képezte) fekvőrendőr teszi meglehetősen döcögőssé az utat. Na, nem is száguldozik itt senki! Igencsak kettős kép fogad: vadonatúj, mutatós és nagy, magas kőkerítéssel körbezárt lakóházak között régiek, rozogák, némelyiken kinn a tábla: „Eladó”. De van romos állagú is, azon már tábla sincs.

Gőzsi Lászlónét állítom meg, aki készségesen válaszol kérdéseimre. Szerinte lehet vagy száz lakosa Libabokornak. Helyben nincs semmilyen intézmény, sőt, még egy bolt, vagy kocsma sem. A gyerekeket Nyíregyházára hordják óvodába, iskolába a szülők, jobbára kocsival. A legközelebbi élelmiszerbolt Sóstóhegyen, a Kemecsei úton van, ide négy kilométerre. A buszközlekedéssel elégedetlenek a helybeliek, mindössze négy járat van naponta oda-vissza, de azok sem igazodnak sem a műszak-, sem az iskolakezdésekhez.

Ahol az aszfaltút véget ér, ott kezdődik az akácos erdő. Az utolsó előtti házban lakik özvegy Fekete Jánosné, Margit néni. Egyike – már csak hárman maradtak, a negyediket nemrég temették el – a tősgyökeres libabokoriaknak. Nyolcvanöt éves, közvetlen, őszinte, rögtön hellyel kínál, és a lényegre tér, mert az életét, életüket (nevelt lányával, Ibolyával lakik együtt) jelentősen megkeseríti az új szomszéd vagy ötven kaptárnyi méhe.

– Ezek a méhek mindent – a barackot, a cseresznyét, a földiepret – megdézsmáltak, most meg a szőlőt nem lehet tőlük meg se közelíteni – mondja. – A kert is elhanyagolt emiatt, dudvás, gazos, mert nem merünk a méhek közé menni. Hiába kértem már százszor is a szomszédot, hogy vigye el innen a méheit, mintha a falra hánytam volna a borsót! Hatvanöt éve élek itt, korábban ilyen nem fordulhatott volna elő, tisztelték egymást az emberek.

Kegyetlen a sors

– Más volt itt az élet korábban. Segítettük egymást, összetartó lakói voltak Libabokornak. Boldogok voltunk. Vasárnap délutánonként Kulcsáréknál összejöttünk, szórakoztunk. Persze, hát mi is fiatalabbak voltunk, másképpen láttuk a világot, meg, ugye, az idő is megszépíti kicsit az emlékeket.

Aztán elkomorodik, párás szemmel folytatja:

– Kegyetlen a sors. 1965-ben első szülött kislányom, három hónapot élt; 1992-ben eltemettem az uramat. De ami mindennél jobban fáj, hogy 2008-ban az akkor ötvenéves fiamtól – aki autófényező volt Nyírpazonyban – is örökre el kellett búcsúzni.

Megtörli szemét, aztán halvány mosoly jelenik meg szája szegletében:

– Azért az élet sok örömöt is hozott. Itt a két aranyos dédunokám, hat és három évesek. A lányunokám férje agrármérnök.

Képek is előkerülnek a déd­unokákról. Mosolygósak, aranyosak, mint amilyenek ilyen korban a kislányok.

– Ha rájuk gondolok, hallom, ahogy csicseregnek, mindjárt szebb az élet...

Margit néniék vagy harminc éve járatják a Kelet-Magyarországot. Örül, hogy magáról, magukról olvashatnak most benne. Búcsúzul megígérteti velem, ha újra erre járok, felkeresem, mert – ahogy mondta – olyan jó volt egy kicsit beszélgetni.

KM – GYL