Jegyzet: Rámenős rászorulók

Ön szokott pénzt adni a forgalmas kereszteződéseknél szlalomozó kéregetőknek? És azoknak a lecsúszott alakoknak, akik a lakóhelye főterén, vasút- vagy autóbusz-állomások környékén állítják meg némi apró reményében? Én nem. Palicz István jegyzete.

Nem azért, mert „skót” vagyok, hanem azért, mert szinte biztosan tudom, hogy az illetőnek mire kell, márpedig arra nem adok. Olyan viszont gyakran előfordul, hogy a „kenyérre kell” mondat után felkínálom a nálam lévő péksütemény, felvágott egy részét vagy egészét. Ilyenkor azonnal kiderül, hogy valójában éhes vagy szomjas-e a rászoruló...

Néhány napja megint volt szerencsém összefutni a „kedvenc” hajléktalanommal Nyíregyháza sétálójában. Többször találkoztam már vele (és mindannyiszor elhajtottam a fenébe) a Kossuth téren, a bevásárlóközpontok előtti parkolókban, tavaly év végén pedig a rászorulók karácsonyán, ahol nem kevés (ingyen) forralt bor elfogyasztása után előbb énekelni, majd kötekedni kezdett a sorstársaival és a sajtó munkatársaival is. Szóval a minap arra lettem figyelmes, hogy ez a derék állampolgár iskolából hazafelé tartó gyerekeket, elsősorban lányokat szemel ki magának, és rámenősen előadja a jól ismert mesét... A diákok megszeppenve habogták: nincs pénzük, a „rettenthetetlen” azonban nem tágított, amíg nem kapott némi adományt.

A dühömet azonban nem ez, hanem két rendőrrel való nem hivatalos beszélgetés tetézte be, akiknek meséltem az esetről, s megkérdeztem tőlük: mit tesznek, mit tehetnek? „Megbírságolhatjuk, de lehetetlen behajtani. Ha elzavarjuk, pár óra múlva ott folytatja, ahol abbahagyta. Olyanok ezek, mint a galambok. Ahol kapnak, odaszoknak. Nem kell nekik adni” – hangzott az egyenruhás kijózanító válasza.

- Palicz István -