„Hol gyapot nő magyar véren” - Véletlenül találtak rá az Argentína őserdeiben élő magyarokra

Budapest, Nyíregyháza - Tulajdonképpen egy államtitkári látogatásnak köszönhetően, véletlenül derült ki, hogy Argentína őserdeiben, félreeső tartományaiban – Misionesben, Chacóban, Mendozában – élnek még magyarok, akik az első világháború és az 1930-as évek között vándoroltak ki. A kommunizmus ideje alatt az anyaországban szót se volt szabad ejteni róluk – mesélte el lapunknak Zsonda Márk, aki először 2013-ban végzett néprajzi alapkutatást Argentínában márciustól augusztusig, s azóta összesen négyszer látogatta meg az ottani magyar közösségeket.

Új haza a „pokolban”

– A hazájukat vesztettek azt se tudták, hogy államközi szerződéseknek köszönhetően hová is viszik őket. Amerikát építeni indultak, pedig valójában őserdőt irtani, vasutat építeni vitték valamennyiüket. Adtak ugyan nekik földet, de csak ott, ahol még a dzsungel uralkodott, s a két kezükkel kellett saját életteret kihasítani a zöld „pokolból”.

A pécsi tudományegyetem egykori hallgatója először a svéd diaszpórával került kapcsolatba, illetve már ezt megelőzően, gimnazistaként is kutatgatott. – Akkoriban halt meg édesanyám. Az árvasági pótlékból és az ösztöndíjamból nyaranta Erdélyben a gyergyói magyarokat és a Felső-Tisza-vidéki romákat tanulmányoztam – sorolta a Magyar Tudományos Akadémia néprajzi szakosztályán már 20 évesen előadást tartó, elhivatott szakember.

Argentínába is úgy került, hogy az ismeretlen Chaco tartományba – a 100 hektáros tanyák eldugott világába, ahol nem mindig van víz és villany, s a napot azzal kezdik, hogy kidobálják a hűsölő kígyókat az épületekből – a Kőrösi Csoma Sándor Program pályázói közül nem akart menni senki.

Zsonda Márknak sem volt könnyű kezdetben, holott az argentin nép rendkívül vendégszerető és segítőkész. Felszerelkezett moszkitóhálóval, spray-kkel, gyógyszerekkel, s gyorsan megtanulta a helyiektől, hogy csapvizet ne igyon, töltse tele a cipőjét homokkal, ha nem szeretné, hogy beleköltözzön egy skorpió, s lehetőleg mindig az út közepén menjen, nehogy rálépjen egy csúszómászóra.

A feladata az volt, hogy felkutassa az anyaországtól elcsatolt országrészekből érkező magyarok – székelyek, az egy faluból kivándoroltak, az I. világháborúban azonos egységeknél harcolókként útnak indulók – leszármazottait, nyomába eredjen a kultúramegtartás, a kultúraelhagyás és az asszimiláció kérdéseinek.

El se akarták engedni

– Mint kiderült, egy olyan helyre böktem rá, amiről azt sem tudtam, hol van, s errefelé előttem se járt senki. Ott aztán félkaréjban álldogáló idős hölgyek és urak fogadtak, mintha régtől fogva vártak volna valakire, aki rajuk találva eljön hozzájuk. Mindenki a szülei által továbbadott tájnyelven köszöntött. Fogták a kezem, el se akartak engedni, mindenki hozta a szülei régi levelezését. Nehéz erről beszélni, annyira megható volt.

Zsonda Márk a többszöri kiutazás alkalmával közel 150 családot kutatott fel és azonosított be, akik Missiones provinciában például egymásról se nagyon tudtak. Újraszervezte a ’80-as évekre szétzilálódott – a vegyes házasságok miatt lassan beolvadó, s már csak a nemzeti ételekre emlékező – magyar közösségeket, sőt, újakat épített. Megtanult időközben spanyolul, s magyar nyelvre, néptáncra, kultúraismeretre oktatta az immár ötödik generációhoz tartozókat. Santo Pipo, Gobernador Roca, Corpus Cristi,Villa Angela, Coronel du Graty, San Bernado, Tres Boliches, Resistencia és a tanyavilág – csaknem tízezer kilométert utazott, közel kilencszáz 60 perces órát tartott, s nem csak a fiataloknak.

Vissza kell menni egyszer

Az utóbbiak szívében nem volt nehéz újraéleszteni a nagy adag romantika táplálta tüzet, pedig egy szót se tudtak magyarul: ám az anyaország számukra is álomországnak számított. Érezték, oda vissza kell menni egyszer, mert az öregek közül mindenki arról a helyről beszélt, ahol régen is rendezett, nyugodt volt az élet, s már villannyal világítottak. Ezért is gőzerővel, komoly áldozatokat hozva tanultak. Volt, aki két másodállást vállalt, hogy előteremtse az utazás költségeit, más hullát mosott, lóval, motorkerékpárral esővel is bejártak Márk magyaróráira. Tudták, az ősi kultúra megőriz, nem hagy elkallódni, s menekülést jelent a szegénységből, ami a maga erejéből egyre magasabbra törő Argentínából sem tűnt el még teljesen.

Az ötödik generáció végre hazatalál

Arra, hogy Magyarország mennyire csodálatos hely, igazán csak az tud rácsodálkozni, akinek reménye se volt, hogy a magyar gyökerei ellenére megpillanthassa. Így csodálkozott rá a mai magyar valóságra többek között Mirkó, Zsonda Márk egyik argentínai magyar tanítványa, amikor végre – megérkezve a Ferihegyi Repülőtérre – a felmenői helyett is hazaért, tanulhatta a nyelvet, a néptáncot.

Ma már bőséges tudással felvértezve maga is oktatja az argentin fiatalságot, s ennek akarja szentelni az életét. A kint élő 12 nemzet fiataljai kíváncsiak arra, honnan jöttek, s Argentína valóságos revival-lázban ég. Márkot is hívták vissza, s bár a missziónak vége lett, a kapcsolat nem szakadhat meg soha. A kinti magyar közösségek új erőre kaptak, fejlődnek, folyik az információcsere, kidolgoztak egy hosszú távú együttműködési programot és Chacóban tiszteletbeli konzulátus is lesz hamarosan.

KM-MJ