Elfáradok, leülök, megpihenek

Július 12-én ünnepelte kilencvenedik születésnapját a szakolyi Vadon Pálné. Az 1934-ben született Erzsike néni, aki három gyermek édesanyja, s időközben pedig öt unoka és öt dédunoka cseperedik „szeme előtt”. A szépkorú hölgy kifogyhatatlan az emlékekből, olyan világot elevenít fel, amely a mai nemzedék számára szinte elképzelhetetlen.
– Hat testvéremmel, akik közül egyedül én voltam lány, Balkányban laktunk, 1950-ben költöztünk Szakolyba, a Bercsényi utcán építkeztek édesapámék – merült a múltba Erzsike néni. – Hét és fél osztályt jártam ki, aztán karácsonykor rosszul lettem: tüdőembóliát kaptam, emiatt megszakadt a tanulás. Inotai tanár úr kérlelt, hogy fejezzem be az iskolát. De mivel jó hangom van, kérlelt, ne hagyjam abba az éneklést, használjam ki ezt a lehetőséget. Tizenkét hold földön gazdálkodtunk, dohányt termeltünk, sokat kellett dolgozni, ilyesmire már nem értem rá. Kapáltam eleget, meg mostam, vasaltam, hordtam az ebédet aratáskor, később állatot tartottunk, gyakorlatilag mindent csináltam, amit kellett. Három évig még a gazdaságban is dolgoztam.
Ifjúságára súlyos árnyként borult, hogy kitört a második világháború. Keserves idők jártak, nélkülözéssel, rettegéssel, különösen, amikor 1944-ben ideért a front.
– Borzalmas volt! Már messziről hallottuk, hogy lőnek az oroszok, menekültek az emberek. Apámnak viszont azt mondták: Sándor maradjatok, ne menjetek sehová! A nagy melegben az udvarunkon pucéron fürödtek a katonák, nem foglalkoztak azzal, hogy gyerekek is látják őket… Nem tehettünk semmit, féltünk és vártunk. Három család húzódott be egy házba, szalmát hoztak, hogy mindenki le tudjon feküdni. Bombák hevertek szanaszét, figyelmeztettek bennünket, hogy ne piszkáljunk semmihez. Akadt, aki nem törődött vele, a kezükben robbant fel… Elvitték a zsidókat, úgy emlékszem, csak egy család jött vissza. Ilyen idők jártak akkor.
„Kitört” a béke, jóllehet egy sokkal szigorúbb, szabályozott közegben ritka „vendégnek” számított a szórakozás. Erzsike néni nem is igazán vágyott a dorbézolásra, a csendesebb életmódot választotta.
– Megtanultam kézimunkázni: varrtam, horgoltam, hímeztem, kisterítőket készítettem. Voltak bálok, mert azért a fiatalok abban az időben is szerettek mulatni. Akkor én már leginkább templomba jártam, a kórusban énekeltem, sok helyre eljutottunk. Nekünk ez jelentette az üdülést. Mások nyaralni mentek, meg fürdőzni, mi énekeltünk. Azóta sem hiányzom egy vasárnap sem a templomból.
Tizenhét éve halt meg a férje, Pál, akivel 1955-ben lépett frigyre. Erzsike néni elérzékenyülve meséli, hogy Pali azzal búcsúzott: „Nem hagylak sokáig magadra, nehogy férjhez menj, a Vadon névnek meg kell maradni!”
– Azóta is várom, de nem jön értem… – suttogta, ami után nehéz volt megszólalni.
Mindazonáltal senki ne gondolja, hogy az idős hölgy elhagyja magát. Betoppanásunk előtt éppen a kertben tevékenykedett, mert a gazt nem tűrheti. A laboreredményei alapján negyven-ötven évesek elbújhatnak mellette, egyedül a magas vérnyomás inti óvatosságra.
– Nem tudok tétlenül ülni, csak már gyenge vagyok. Nem fáj semmim, persze, a reggeli gyógyszert mindig beveszem, este viszont nem szoktam. Elég ennyi belőle… Tejeskávét iszom, abban benne van a kávé, így egyszerre letudom a kettőt. Főzögetek hétvégére, megcsinálom a húslevest, valamelyik nap a lecsót is megkívántam. A joghurtokat nagyon szeretem, délután azt eszem, öt óra után már semmit. Igen, bírom magam, dolgozgatok a ház körül, ha elfáradok, leülök, megpihenek.
Hogy milyenek a mai fiatalok? Erzsike néni szerint természetes, hogy a gyorsan változó világban semmi nem a régi.
– Aranyosak, de mások, mint mi. Már az én gyermekeim is mások voltak, de ez az élet rendje. Hogy mit üzenek nekik? Vigyázzanak magukra, fogadjanak szót a szüleiknek! Boldog vagyok, amikor az unokáimat látom beszélgetni az apjukkal, megsimogatják egymást, és érzem a szeretetet köztük.
Koncz Tibor