Ritkaságokért soha ne sajnáld a pénzt!

 – Az az igazság, hogy nagyon jó kereskedő voltam – állítja magabiztosan a makói szakközépiskolában tanult mesterségét már rég föladó, neves műgyűjtő. A Nyírkátán élő Horváth Jánost ma már jobbára csak különleges üveggyűjteményének bővítése foglalkoztatja. A nagy üzleteket – ha még vannak ilyenek –, már mások, nála fiatalabbak kötik, akik az értékbecslésben már nem saját fejükben évtizedek alatt fölhalmozott tudásra építenek, hanem az internet nyújtotta lehetőségeket állítják a maguk, a „seft” szolgálatába. 
A klasszikus régiségkereskedői időszakában festményekkel is foglalkozott. Amikor a kezén megforduló legértékesebb alkotásokról érdeklődünk, egy olasz festményt említ, amiért nagyon jó árat kapott. Mondja, Ziffer Sándortól is eladott kettőt, de az egyiket (lelkiismereti okokból) visszaadta, s azt idővel a kolozsvári aukciósháznál árverezték el közel ötvenezer euróért. 
 

Felgyorsult az óvilág 

A nagy időket megélt, Kárpát-medence-szerte vidéki padlásokon, fészerekben kincsekre lelt műgyűjtőt természetesen arról is mohón faggatjuk, érdemes-e még keresgélni, lehet-e mostanában is értéket találni.  – Mint ahogy minden változik, ezen a téren is új dolgok jönnek elő. Például itt van az internet világa – tereli a digitális térre a beszélgetést Horváth János. – Egyeseknek nagyon jó. Nekem, aki nem képeztem magam a számítástechnikában, mivel sosem érdekeltek a technikai újdonságok, nagyon rossz, mert nem tudok tájékozódni. Pedig látom, hogy az okostelefonok ma már nélkülözhetetlenek, sok információ pillanatok alatt megszerezhető rajtuk keresztül. A múltkor egy ilyen téren naprakész kolléga eljött hozzám, s kérdi: ez mennyi? Mondom neki, ötezer, de már nézi az okostelefonján, s ha a tárgyra van ajánlata, megveszi, ha nincs, akkor nem. Ebben a világban már értékét veszti a kitartó tanulással megszerzett tudás, amit a nyírkátai barátunk évtizedek alatt belefektetett a régebbi korok képző- és iparművészetébe, a festmények, bútorok, kerámiák, kisplasztikák, hutaüvegek itt-ott egy művészettörténészt is megszégyenítő ismeretébe. 
 

Meglovagolt konjunktúra 

– Életem során mindig szakirodalmat vásároltam. Amikor elkezdtem aukciókra járni, akkor fölfigyeltek rám már Pesten is, hiszen az árverésre beadott tárgyak mutatják, hogy ki vagy. Abban benne van minden. És akkor Nagyházi Csaba, akivel sokat jártunk együtt Erdélyben, hívott becsüsének abban az időben négyszázezer forintért. Ez több volt, mint amennyit itthon kerestem, de nemet mondtam, mert egyedül jobb, így nem kerültem szolgálatába senkinek.  Érthető volt a nyírkátai fiatalember részéről a távolságtartás, hiszen kereskedővénájának köszönhetően hamar felismerte az akkortájt a régi fenyőbútorok iránt Európa-szerte felpörgött kereslet kínálta hatalmas lehetőséget. Belevágott a faluhelyen is megunt, a pajtákba, fészerekbe száműzött szekrények, komódok, ágyak, kredencek, karos ládák fölvásárlásába. Teherautószám szállította haza ezeket a minden bizonnyal enyészetre ítélt darabokat, amiket az általa alkalmazott asztalosok tettek a német, holland, angol használt holmikkal foglalkozó kereskedőknek szemrevaló árucikkekké. Egy idő után már sorban álltak a külföldi rendszámú kamionok a kátai régibútor-depó és asztalosműhely előtt, s vitték, ami csak felfért a platóra. Persze, szükség volt kiviteli engedélyre, amit a Néprajzi Múzeum szakemberei adtak ki, ha megállapították, nincsen védett tárgy a szállítmányban. Csak így mehetett ki a határon. A múzeumi engedély költségét persze a külföldi vevő állta.  – A méretekről csak annyit, hogy például a többi között egy holland nagykereskedőnek 17 kilométernyi raktárbázisa volt. Szóval csak hordták, hordták a portékát, majd hirtelen, egy csapásra bezárultak az ajtók. Tíz évre való fenyőbútor-arzenált halmoztak fel, ahonnan aztán kipofozva visszakerülnek Németországba, az Egyesült Királyságba, Amerikába. Aztán egy pillanat alatt vége lett az üzletnek, mert a nyugatiak olyan készleteket halmoztak fel, amire már nem volt értelme újra rávásárolni. Rengeteg szakembert elcsaltak oda, magyar meg erdélyi mestereket, mivel ott is fel kellett újítani a sok bútort. Mentek, hiszen tíz évre való munkájuk lett.  Már szinte a kapuból visszafordulva kérdezzük meg újra: – Ha mondjuk tele lennénk pénzzel, mit tanácsolna, mit érdemes venni a régiségek piacán? – Olyan klasszikus műtárgyakat kell vásárolni, ami unikális, ritka, ami napjainkban is drága, és a jövőben csak még drágább lesz. Olcsón már jó minőséget úgyse tudsz venni. Hiába soknak tűnik, rá kell áldozni – ad üzleti útravalót vendéglátónk, Horváth János.