Pákey Béla olyan közeget akar teremteni, ami pluszt ad

Dolgozott Németországban, Angliában, ma pedig már a nyíregyházi fiatalokat tanítja a kardvívásra Pákey Béla, a Nyíregyházi Sportcentrum vívóedzője, aki emellett a kerekesszékes vívás oktatásában is kimagasló sikereket tudhat magáénak. Tanítványa, Tarjányi István már körbeutazhatta a világot, ott volt többek között a tokiói paralimpián, jelenleg harmadik a világranglistán, és az olimpiai kvalifikációja is jól halad. A múltról, a jelenről és a jövőről beszélgettünk a trénerrel.

Hogyan került kapcsolatba a vívással, miként lett Pákey Bélából vívóedző?
Olyan kilenc éves lehettem, amikor nagyapa unszolására elkerültem az egyik debreceni vívóterembe, majd nemes egyszerűséggel ott ragadtam. Tizenhat éves koromban már Budapesten a Honvédban vívtam, a fővárosban érettségiztem, majd a Testnevelési Főiskolán felvételt nyertem a vívó szakedzői képzésére. Persze közben azért sportolóként is jöttek az eredmények, többek között az ifjúsági válogatottba is befértem. Amikor elvégeztem az edző szakot kikerültem Németországba, ahol friss diplomával a tauberbischofsheimi olimpiai központban kezdtem el dolgozni. A magyar, tradicionális alapokon nyugvó kardvívás mind a mai napig etalon, mivel gyakorlatilag mi tanítottuk meg vívni a világot, akkortájt pedig pláne annak számított, éppen ezért tudtam ezzel a végzettséggel érvényesülni. Nagy volt a kihívás, de álltam elé, és élni is tudtam a lehetőséggel.

A sikerek ellenére mi szólította vissza Magyarországra?
Németországból a sorkatonai szolgálat miatt jöttem haza, s habár a külföldi munka miatt többször is halasztást kaptam, de az volt a szabály, hogy még mielőtt betöltöttem volna a harmincadik életévem, be kellett vonulnom. A leszerelést követően mondjuk úgy, hogy a vívás helyett a szerelmet választottam, így nem mentem vissza Németországba, sőt el is távolodtam a sporttól, bár az eredményeket követtem és a régi barátokkal is tartottam a kapcsolatot. Ebben az időben vállalkozóként dolgoztam, majd amikor a gyermekeink már olyan négy-öt évesek voltak, akkor a feleségem volt az, aki feldobta az ötletet, hogy nem akarok-e újra a vívással foglalkozni? A hogyan, az nagyon egyszerű volt, lementem a Debreceni Vívó Klubba, elmondtam, hogy vissza szeretnék térni a sportágba, mivel a gyerekeim is el szeretnének kezdeni vívni, ott pedig örömmel fogadtak.

Gyerekekkel és felnőttekkel is foglalkozott abban az időben, van-e különbség az edzésformák között, egyáltalán szét lehet-e őket szétválasztani?
Ez egy nagyon jó kérdés, a válasz pedig egyértelműen az, hogy nem lehet szétválasztani őket. Azt vallom, hogy annak, aki gyerekeket tanít, tisztában kell azzal lennie, hogy hová lehet eljutni, azaz tökéletesen át kell látnia azt is, hogy miként készülnek a felnőttek. Nem is nagyon értem azt, amikor bizonyos sportágakban korosztályonként átpasszolják egymáshoz az edzők a sportolókat. A vívás egy nagyon lassan érő sportág, ahol az esetek nagy többségében a vívó és a mester akár húsz-huszonöt évig is együtt dolgozik. Számtalan példa mutatja, hogy igazán nagy eredményeket csak így lehet elérni. Egy nagyon komplex sportágról beszélünk, ahol mentálisan és fizikálisan is fejlődni kell. Minden ember más és más, így személyre szabott a vívók oktatása, mivel van, aki fizikálisan jobb, van aki pedig fejben.

Térjünk át a jelenre, hogyan került Nyíregyházára, hogyan került a Nyíregyházi Sportcentrumhoz?
Ez egy összetettebb történet. Mivel a kisebbik fiam az autizmus egyik fajtájában szenved, így az iskoláztatása miatt idővel Angliába költöztünk, ahol sikerült folytatnom az edzősködést. Három évet töltöttünk kint, az ottani oktatási rendszer pedig számunkra is egyfajta sikertörténetként szolgált, hiszen a fiam ma már a Debreceni Egyetem hallgatója. Amikor 2012-ben hazajöttünk egy ismerős szólt, hogy Nyíregyházán vívóedzőt keresnek, be akarják indítani a kardvívást és a kerekesszékes vívást is. Szeptember közepén egyeztünk meg, először még csak ingáztunk, majd Nyíregyházára költözött a család. Nyírsuliként kezdtünk, sosem felejtem el az első edzést, amelyen mindössze egyetlen gyerek jelent meg. Később az NYVSC-hez kerültünk, míg 2021 óta egy fúzió kapcsán már a Sportcentrumhoz tartozunk. Ami a kerekesszékes vívást illeti, 2013-ban tartottunk egy bemutatót, ahol a megjelent érdeklődök közül ketten is kedvet kaptak, közülük az egyiket úgy hívták, hogy Tarjányi István.

Ha már szóba került Tarjányi István, emeljük ki azokat a vívókat, akik az elmúlt időszakban komoly eredményeket értek el a kezei alatt. 
Veres Amarillával kezdeném a sort, aki egészen pici gyermekként még Debrecenben kezdett el nálam vívni. Már Nyíregyházán dolgoztam, amikor Amarilla elvégzett egy edzői tanfolyamot és nálam töltötte a gyakorlatát. Tisztában voltam azzal, hogy van egy sérültsége, a bal oldalán van egy izom, ami nem fejlődött ki. Ennek okán próbálkozott is különböző parasportokkal, mint például az úszással. Amikor a gyakorlatát végezte, István már ott volt nálam, én pedig feldobtam a labdát Amarillának, hogy nem lenne-e kedve megpróbálni. Nagy léptekben haladtunk, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy 2016-ban Rióban olimpiai bronzérmet szerzett. Két évvel később Budapestre költözött, gyakorlatilag én vagyok a nevelőedzője és nagyon büszke vagyok rá, hogy Tokióban paralimpiai bajnok lett.

Tarjányi Istvánnal 2013-ban kezdtünk el dolgozni, István soha nem sportolt, tizenhét éves kora óta mozgássérült. Nagyon jó hozzáállással rendelkezik, komolyan veszi ezt az egészet, éppen ezért remekül lehet vele dolgozni. A legnehezebb az volt, hogy megugorjuk azt, hogy egy nemzetközileg is versenyképes sportolóvá váljon. Mint köztudott, a tokiói olimpiára sikerült kvalifikálnia, sőt ott nyolcadikként zárt. Azóta már nyert világkupa-fordulót, ezüstérmet szerzett az Európa-bajnokságon, nem mellesleg jelenleg harmadik a világranglistán, ami nagyon fontos a párizsi olimpiai kvóta megszerzéséhez. Kijelenthetem, hogy jól állunk. Istvánnak rengeteget adott a vívás, kiteljesedett az élete, miközben a sport révén mára már bejárta a fél világot.

Rajtuk kívül kik azok a tanítványai, akiket még kiemelne?
Mindenféleképpen szólnék Csépke Bencéről, aki szintén kerekesszékes vívó. Két éve kezdett bele a sportba, de nagyon tehetséges, így van benne lehetőség. Szívesen foglalkoznék több kerekesszékes sportolóval, de nagyon nehezen mozdulnak ki, pedig nem minden esetben elsődleges az eredményesség. Azt mondanám, hogy nem világbajnokokat akarok nevelni, hanem egy olyan közeget teremteni, ahol jól érzik magukat ezek az emberek, létre akarok hozni egy olyan közeget, ami pluszt ad. Az épeket tekintve is bőven van mire büszkének lennünk. Az újonc kardcsapatunk magyar bajnokságot nyert, de van diákolimpiai bajnokunk és bronzérmesünk is. Sajnos sok versenyzőt elvesztünk az érettségi után, de már volt a tanulmányai miatt Budapestre igazolók között olyan is, aki később érmet szerzett a korosztályos Európa-bajnokságon. 

Milyen kihívások várnak a közeljövőben a vívóira?
Tarjányi István szeptemberben a koreai világkupán indul, amit októberben a világbajnokság követ. Egyelőre a párizsi olimpia lebeg a szemeink előtt, odáig tervezünk. A fiataloknál egy szeptembertől szeptemberig tartó ciklusban dolgozunk és természetesen továbbra is várjuk a vívás iránt érdeklődőket.