Ádó és Ricsi a szögre akasztották a stoplist

Olyan volt, mint korábban több száz reggel. Ébredéskor azonnal tudatosult bennük, hogy délután meccs. Sokszor volt így, és mindegy, hogy milyen ligában, ki ellen, otthon vagy idegenben, a meccs az meccs. Ez mégis más volt, egyszeri és megismételhetetlen. Az utolsó nagypályás fellépés.

Gálamérkőzés ide, gála oda, az öltözőben nem maradhatott el a poénkodás, ám most a két focistánk nem próbált igazán viccelődni. Egyre erősebben kezdett bennük tudatosulni, hogy az igazi, gyepre való stoplist utoljára húzzák fel. Aztán kivonultak a pályára, a kemecseire, mert szombaton ott búcsúztatták el a megyei foci két ismert alakját, Ádámszki Róbertet és Homann Richárdot. A két öreg róka meghatottan nézte a szurkolók molinóját, amelyen az ő nevük szerepelt.

Szpari és Nagyecsed

– A Szpariban kezdtem még ötödikes koromban, aztán szépen sorban jöttek a csapatok – kezdte pályafutása summázását a negyvenkilenc esztendős Ádámszki Róbert. – Rakamaz, Demecser, az Asztalos SE (katonaság), Nagyhalász, a Szpari, innen mentem Kisvárdára, Baktalórántháza, Kemecse és végül Nagyecsed. Nagyon sok meccset játszottam jó pár osztályban, ebből a szempontból a csúcsot az NB II. jelentette a Szparival és a Baktával.

Ádó vagy Préri tehetségével nem volt gond. Ő azok közé tartozik, akiknek a foci még játék is, nem csak pénzkereseti lehetőség. Hogy mi hiányzott egy teljesebb karrierhez?

– Egy normálisabb agy – hangzik a őszinte válasz a felvetésre. – Amikor jól ment, volt lehetőségem a fővárosba vagy a Dunántúlra igazolni. Én, nagy hülye, nem mentem, nem vállaltam be a nagyobb kihívást. Ezen már kár rágódni, változtatni nem lehet. Jó volt ez így is...

Iksz az Üllői úton

– Hogy melyik volt a legemlékezetesebb meccs? Nagyon nehéz választani. Az biztosan szép emlék, amikor a Baktával az Üllői úton nulla-nullát játszottunk nyolcezer szurkoló előtt. Feledhetetlen hangulatot varázsoltak, még a hideg is kirázott.

Ádó az összjátékban is kiváló volt, ám elsősorban a kapu előtt ügyeskedett. Nem lenne egyszerű összeszámolni a gólokat. Kapuba talált fejjel, lábbal, közelről és még közelebbről. És aki ezt kifogásolja, annak csak annyit: nem ahhoz kell érzék, hogy valaki öt méterről a kapuba találjon, hanem hogy ott legyen, és megtalálja a labda. Ezt nem lehet megtanítani, ezt érezni kell. A kemecsei búcsúmeccsen pedig egy furfangos büntetőből lőtt a kapuba. Legurította a lasztit Szabó Robinak, aki visszapasszolta neki, ő pedig nem hibázott.

– Való igaz, nem arról voltam híres, hogy harmincról gólt lőjek. Ami azt a kemecsei gólt illeti, ilyen tizit Ecseden is lőttünk, most az volt a meglepő, hogy Gülü visszapasszolta – így Ádó.

A nagypályás játékos-pályafutása tehát véget ért, amolyan útravalóként mit mondana a fiataloknak, köztük Milán fiának, aki tizennégy évesen a Ferencváros utánpótláscsapatában folytatja?

– A focit komolyan kell venni, sok áldozattal jár, ám nagyszerű élményeket ad – summázott véleményt. – Egyébként nem gondoltam volna, hogy egyszer Milán fog beállni helyettem csereként.

A másik búcsúzó az ötven­esztendős Homann Richárd, azaz Ricsi vagy Rizzo volt. Ő nem a mi megyénk szülötte, egyike azon labdarúgóknak, akik ide kerültek, és aztán végül itt is ragadtak.

– A focit Salgótarjánban kezdtem, majd az NB I.-es Csepelhez kerültem. Onnan érkeztem Tiszavasváriba az Alkaloidához 1997 januárjában. Aztán itt ragadtam, Kisvárdára igazoltam, aztán Demecserbe, a nyíregyházi Kertvárosba, a Szpariba, utána jött Rakamaz, Nagykálló, Kemecse és végül Nagyecsed – kezdte pályafutása állomásaival Homann Richárd.

A Csepel jelentette a csúcsot

– A csúcsot a csepeli első osztály jelentette, büszke vagyok arra, hogy magamtól eljutottam az NB I.-ig. Utána lehetett volna jobb is, meg rosszabb is. Ezen már változtatni nem tudok, úgy vagyok vele, hogy emlékezni csak a szépre és a jóra kell. Én ezt teszem. Sok jó meccsem volt, a megyében jó pár bajnoki címet szereztem, ezekre mindig kellemes visszagondolni.

Rizzo azt is elárulta, hogy a búcsúmeccs előtt már sokat gondolt a kemecsei zárásra, és bizony többször elérzékenyült, hiszen nem kevés időt, évtizedeket kellett lezárnia. A szeme pedig nem a naptól csillogott, amikor szombaton délután lecserélték, és a helyére fia, a tizenhét éves Patrik állt be.

– Nem kapacitálom a gyereket, ha van kedve, focizzon, most a Filóban játszik. Fontosabbnak tartom a tanulást, hála istennek, abban is jó. Számomra is csak a nagypálya ért véget, kispályán még sokáig szeretnék győztes csapatokban játszani – így Rizzo.

Jöhet az edzősködés és a civil élet

Szombaton tehát véget ért egy fejezet a két öreg róka számára, és kezdődik egy új. Ádámszki Róbert az edzői pálya mellett tette le a voksot, a Kisvárda Master Good U19-es csapatánál kapott lehetőséget. Remélhetőleg itt is sok-sok sikert hozó év vár rá, és ha valamit a labdával be kell mutatnia, akkor majd nagyon figyeljenek a srácok!

– Az edzői pálya sohasem érdekelt, nem volt ilyen ambícióm. Ezt követően már a civil életnek van elsőbbsége, a jövő egyre inkább kialakulóban van – így Ricsi.

ML