Kamarás Iván: az a tökéletes, hogy tökéletlenek vagyunk

A színészmesterség alapvető szerelem, misszió, passzió, küldetés, hivatás, hívás, de mostanában leginkább a zene, az éneklés tölti ki a napjait: zenés estjein, koncertjein találkozik a közönséggel. Saját dalokat ír Kamarás Iván, megzenésít verseket, de gyakran adja a hangját angolul és magyarul is különböző filmes karakterekhez, vagy akár videojátékokhoz is. 

Rengetegen rajonganak a sármos színészért, de vajon ő hogyan látja önmagát? Szerinte emberi gyarlóság, hogy a tökéletességet kutatjuk magunkban és egymásban is, mesélte a Tony Curtis Nemzetközi Filmfesztivál közönségtalálkozóján. 

– Nem kell, hogy tökéletesek legyünk. A gyengeségeink tesznek sokszor azzá, akik vagyunk, és hogyha ezt elvesszük, akkor mi marad? Marad egy képregényfigura, és hát ezeken nőnek fel most már generációk. Sőt, akár az AI, a mesterséges intelligencia is pótolhat bennünket? Sokszor a nőkről olyan fotó van feltöltve a közösségi oldalakra, amin nem is lehet felismerni. Rá vagyunk kényszerítve, hogy tökéletesek legyünk, különben nem állnak velünk szóba. Ez szerintem rányomja a bélyegét az egész társadalomra, nem csak a szakmára. Úgyhogy szerintem tökéletes az, hogy nincs tökéletes, tehát hogy tökéletlenek vagyunk. A hibáink feltárnak olyan emberi csodákat vagy forrásokat, amiből tudunk táplálkozni, és ami a művészetnek is táptalaja. A globalizált amerikai kultúra, ami a képernyőről magnetizál, hipnotizál bennünket, nagyon nagy hatással van ránk, hiszen ha nem egyenes a fogsorunk, nem tökéletes a mellkasboltozatunk, vagy a frizuránk, akkor azt gondoljuk, hogy mi alábbvalók vagyunk. Közben pedig valószínűleg ezek olyan tökéletlenségek, amik mindenkinek megvannak, és attól vagyunk azok akik. Természetesen nekünk színészeknek azért kötelességünk az, hogy a lehető legjobb formában prezentáljuk saját magunkat a közönség elé, mert ezt a hivatást választottuk, felelősséggel tartozunk a saját testünkért és megjelenésünkért is, és a minőségért, amit képviselünk – részletezte a színész, és kérdésre elmondta, hogy önmagában tökéletességet nem talál, csupán harmóniát. A transzcendentális meditáció segít neki már kilenc éve abban, hogy a körülötte lévő nyüzsgést, pörgést le tudja csendesíteni, és meghallja a saját belső hangját, és lelki békére találjon.

Kamarás Iván színészete

A sok televíziós lehetőséggel, sorozatokkal, közel 100 filmmel, ami között amerikai nagyjátékfilmek is voltak szép számmal, óriási gyakorlatra tett szert, azonban ezt nem mindig lehet kamatoztatni. 

– Minden egyes kihívás, új szerep, egy új lehetőség, új stáb, új anyag, amibe az ember bele próbálja magát meríteni. Nem tudod magaddal vinni a gyakorlataidat, mert ha az eddig tanultakat adod, akkor csak ismétled önmagad. Tehát, mindig egy üres lakmuszpapírként kell belemerítened magad ebbe a vízbe, és az ami ott kirajzolódik azon a bizonyos lakmuszpapíron, az lesz majd maga a szerep. A 81 éves ma is aktív édesanyámmal, aki Kossuth- és Liszt-díjas balettművész, egyetemi tanár, beszélgetünk gyakran arról, hogy vajon a filmezést színészetnek hívhatjuk-e. Hiszen annyira alkatról szól, és pofára, kinézetre osztanak nagyon sokszor szerepet. Nem kíváncsiak a színészre, és nem kíváncsiak rá, hogy meg tudom oldani színészből, félnek a színészektől. Azt szeretik, ha valami durván igaz, és nyersen az, ami. Ezért nem tudom, hogy ezt színészetnek hívhatjuk-e. A Shakespeare-i színház pedig, ha most filmes szemmel nézem, akkor egy manírparádé. Pláne ha az első sorban ül valaki, és közelről nézi az előadást. Nagyon sok múlik azon, hogy milyen felfogásban, és milyen stílusban oldjuk meg a feladatokat. Annyira szubjektív az egész szakma, hogy ezt nagyon nehéz így behatárolni szerintem – részletezte a színész, és hozzátette: tudatos döntés volt, hogy nem vállal már színházi szerepeket, a sorozatokat is nagyon megválogatja.

– Napi sorozatban soha nem szerettem volna szerepelni, nem szerettem volna belekerülni egy szappanopera ciklusba, mert azt gondoltam, hogy az rossz hatással van egy színész fejlődésére. Ráadásul félő, hogy rád ragad az a stílus, és félő, hogy ez a manír tovább gyűrűzik. A pandémia idején, amikor nagyon sok színésznek sem volt munkája, kerestek meg először, hogy legyek a Mintaapák egyik szereplője. Azért vállaltam el, mert egy kimondottan jó gárda állt össze, nagyon tehetséges, profi színészekkel és stábtagokkal. Ezt kihívásként éltem meg, mert egyrészt iszonyú mennyiségű anyagot kellett felvennünk napi szinten, másrészt pedig minőséget kellett képviselni. Brutál menet volt reggel 4-5 óra körül bemenni a stúdióba, és 12 órát forgatni, hihetetlen mennyiségű szöveget megtanulni. Nagy kihívás volt, de úgy érzem, hogy nagyon jól meg tudtuk oldani, minőséget adtunk a nézőknek színvonalas alakításokkal, improvizálhattunk is, és szakmailag is fejlődést jelentett. Olyan iskola volt számomra, ami után már a heti sorozatok, nem azt mondom, hogy sokkal könnyebben mentek, de már több tapasztalattal kezdtem a felvételeket – mesélte Kamarás Iván, és kifejtette: a heti sorozatok és a nagyfilmek esetében sokkal részletesebben készülnek fel. Kevesebb anyagot rögzítenek egy nap, ott a részletekre tudnak nagyobb hangsúlyt fektetni. Az amerikai szuperprodukciókról is mesélt, ahol van, amikor csak egy percet vesznek fel egy nap, éppen attól függően, hogy mennyire bonyolult a jelenet, és mennyi akció van benne. Mostanában pedig azt a bizonyos "flow" érzést a zenés esteken érzi, ott tudja igazán kiadni magából, és átadni a közönségnek. A zenészekkel kiegészült produkciókban saját dalokat és megzenésített irodalmi műveket, verseket is hallhat a közönség, amelyekben persze a színészi improvizációnak is nagy szerepe marad.