Könyvek halála

Mostanában egyre többször találkozunk olyan jelenséggel, amikor könyvek vannak kirakva a kukába, vagy mellé, esetleg a kisebb szemetes tetejére. Nekem, akinek a könyv szinte az életet jelentette, majd meghasad a szívem. Érzem a papír fájdalmát, a gyűrődés és a kosz miatt. Vajon, aki odatette őket neki sajog érte a szíve? Hisz a legtöbb úgy hozzá tud nőni az emberhez, hogy nem egyszerű megválni tőlük. De mostanra odaérkeztünk, hogy az írott és nyomtatott „malasztnak” nincs ereje. Pedig egy-egy lapot, hány és hány kéz simogathatta meg, hányra hullott könny, s hányat óvtak, védtek minden porszemtől. S most nem számít. A technika túlnőtt rajta. 
Kezedben a világ, szinte még meg sem történik valami, de hírek máris tudósítanak róla, frissen, azonnal. Szemünkkel látottakat megerősítik a fülünkbe súgott, vagy kiabált szavak. Csak valahogy ezzel éppen azt a fantáziavilágot irtják ki belőlünk, ami felemelt, szárnyalni engedett. Azokat az érzelmeket, amit az újra és újra olvasott, szeretett sorok jelentettek. Könyvek, legszívesebben mindet magammal vinném, hogy újra megbecsült helyük legyen a polcon. De tudomásul kell venni, egymagam nem menthetem meg a könyvek világát. Nincs tovább, a lakásunk, szobáink szűkös határait, ha sikerülne is legyőzni, kinek? Minek? Gyermekeim, unokáim nem ezen nőttek, s nőnek fel. 
Nem tudok mást tenni, fájó szível legfeljebb megsimogatom az eldobott múltat, s megpróbálok belenyugodni. A világ fejlődik, nem áll meg!